Bekúszott a nap az ablakon. Fénye percről percre erősödött. Melege az állott levegőt áporodottá változtatta. Itt volt az ideje ablakot nyitni és ahogy bekúszott a fény, a polcon megbújó rendetlenség láttán erős késztetés uralkodott a fejben megjelenő rendrakási lázon.
A kezek elindultak ösztönös útjukra, miközben a kuszaság kezdett engedni szorításából, így a tárgyak végre levegőhöz juthattak. Egyenként, szépen sorban megszabadultak a rárakódott por szagától is. Fényük újra régi pompájában ragyogott, míg a hely is egyre nagyobb lett körülöttük.
De a megbújó emlékek is felszínre jutottak. Egy kézirat, mi kezem közé akadt. Fakó, megsárgult lapjain a betűk halványan látszódtak már és az ittas ember kóválygásához hasonlatosan, kapaszkodtak egymásba. Első pillanatban mosolyt varázsolt az arcra, s leültette a fáradt lábakat. Az értelem, mi megbújt a sorok közt letörölte az arckifejezést. A tudat elhalványult, s utat engedett az emlékek zuhatagának, magával ragadva a szembe kúszó könnyeket. Egy sóhaj szakadt fel, s a gondolat azt kérdezgette – akarod folytatni, vagy inkább maradjon megbújó iromány a látszat elfeledettsége közt
A kíváncsiság olykor annyira erős, hogy minden ellenállás romba dől alatta. Felkúszik a tudatba, csiklandoz, nem hagy, míg nem enged a kísértéssel egyetemben. Így végül győzedelmeskedik. Pillanat töredéke alatt valahogy megszűnt létezni a külvilág. A szív hevesen vert, s egyre melegebb lett. A levegő nehézsége mellkasra omlott sziklatörmelék súlyához hasonlóan ütemesen feszítette a tüdőt. A kéz megremegett, s az ujjak erőtlenül elengedték a papírost, mely őszi levélhez hasonlatosan elindul lassan ereszkedve a föld felé. Az aléltság legyengült állapotában a test magatehetetlen perceket élt meg. Mintha órák teltek volna el…
Talán vannak igaz órák, mik idővel hamissá válnak, s értelmet csak sokkal később kaphatnak? Sokkal később, mikor tisztul a gondolat magával hozva a tudást. Az agy olykor nem érti a szót, pedig nem idegenül hangzik el és büntetésként csak gondolkozhat, mely szárazzá vált könnycsíkokat húz a ráncos bőrön. Az önsajnálat felemészthet, vágyat kelt, hogy szaladjon a láb. Ez az elfeledett emlék bosszúja.
A levegő hideggé vált. Libabőrt varázsolt a ruha alá. A borzongás, jelzés volt, hogy elég. Majd a földön árválkodó papíros ismét elérhetővé vált. Üveges szemek, ösztönös mozgása a kéznek, mely kizárta a szobából hideg lábát a fénynek. A nap integetett egy utolsót, s boldogan lebukott a hegy mögé. Minden tett egy út az életben. A lehetőségek okosan megválasztott utak. A sárgult papíros egy téves út utólag megértett térképe volt. Pecsét, egy lezárt életszakaszon.
„Rend a lelke mindennek.” Magabiztos állapot, mely megnyugodott álmokat takar. Nem játszik Csipkerózsikásat. A rózsa így nem szúrja megtört szívét sem. Rend lett. És mindezek után is holnap kell, hogy a következő polc is sorra kerüljön!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése