Mi az hogy...?

"... - Mi az, hogy igazi ?- kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt.
- Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?
- Az, hogy igazi az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. felelte Bőr-lovacska.
- Az, hogy igazi vagy az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged magadat, akkor attól leszel igazi.
- Nem fáj az? kérdezte Bársony-nyuszi.
- Néha fáj. mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat.
- De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj.
- Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként?
- Nem hirtelen történik mondta Bőr-lovacska csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden izületed lötyög. De ha igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében akik úgyse értenek semmit. ..."

 

 

mostanában lehet érzékenyebb vagyok. és ettől vagy mástól, de hírtelen annyi elgondolni valóm van, hogy tényleg nem is tudok - akarok? -írni. órákat tudok merengeni a semmibe... ősz van, a nekem olybá előnytelen éjszakánként határozott 10 fok alatti ősz, amit szerethetünk, de ő nem szeret minket. én szeretnélek is téged, ősz. ahol próbálok arra gondolni, hogy szeretem a hó- és avarillatot, amit reggel behoz a szobámba egy résnyire nyitot ablakon keresztül a szél, és szeretem a bakancsokat, még az új gumicsizmámat is, a színes sálakat, az esti borzongásokat. csak valahogy 24 óra alatt nappal és éjjel is csak az a borzongásom van, amiben várom az azon túli állapotot.

24 óra. sok vagy kevés? ennyit adtam magamnak... ennyit kértem magamtól. csupán ennyit. még. és még... azt mondtad, vigyazzak magamra, es ezt teszem. vigyazok. vigyazok arra, akit te szerettel bennem, hiszen előtted, nelkuled nem tudnam, hogy van bennem olyan. valahol elfáradtam. és hagyom hogy vigyen tovább a felhőm. igazán megértettem azt hiszem. itt az újra, a tiszta lapom, amire még nem akarom eldönteni mit rajzolok. de egyenlőre rezzenéstelenül kitoroltem a kepeket, a leveleket, mindent. egy delete gombbal, egy igenbe es 2 masodpercbe kerult.

még meddig nézem ahogy elszaladok magam előtt? pedig de, igen, csak egyszerűen valahogy más a saját időm, mint a többieké. minden összekeveredik, miközben az egyik helyen vagyok, a másikat intézem, a harmadikról gondolkodom, de a negyedikre vágyom és a többi... keresem a kihívásokat és várom a nyugalmat. és várom mikor csendül majd fel az az ok nélküli betétdal, ami a 80-as évek beli filmekben szokott előfordulni minden különösebb ok nélkül.
 

p.s...az izületeim már amúgy is lötyögnek...