...Veled együtt született volna, és így lett volna a kezdetektől fogva, olyan természetesen, ahogy az ég a kék és a zöld a fű, (ha éppen nem az elsivatagosodást éljük át), vagy ahogy az emberek sírnak, ha fáj nekik valami. Bár ami a fájdalmat illeti, én innentől kinevetlek, fájdalom! És hátat fordítva a rossznak keresem a jót, ami néha megtalál, néha pedig elhagy, de akkor én állok neki megkeresni őt és mondhatni, már ez így van rendjén.
És semmi gond, hiszen néha fájnia is kell egy kicsit, nem? Nem is baj, ha nem érthetünk mindent. Mintha szükségünk lenne rá. Bár ha belegondolunk, sajnos a fizikai fájdalmat sokkal könnyebben lehet viselni, mint a lelkit. Talán vagyunk ezzel így egy páran. De az egész élet valahol ez - a jót és a rosszat akarjuk felismerni és meghatározni, különválasztani, hinni benne. És lehet ezt? Mitől jó valami? És honnantól kezdődik a rossz? Mi romlik el abban a pillanatban, amikor valami megváltozik? Mi okoz fájdalmat? És megéri ez egyáltalán?
Azt hiszem, igen, megéri.
Minden egyes könnycsepp, minden egyes ordítás, vagy suttogás, vitatkozás, néma szavak, szeretkezés, rohanás, elesés, tétovázás, kudarc, félelem, nevetés, siker, ölelés, harag, megbocsátás, boldog pillanat, minden megéri.
Hiszen ezektől vagyunk igazán és ezek a saját szavaink, vitáink, kudarcaink, próbálkozásaink, sikereink. Magunknak szerezzük. Más egyebünk nincs is, csak ezek, az érzelmeink, a büszkeségünk, makacsságunk, a személyiségünk, az életünk.
És vagyunk mi, mindezekért egymásnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése