Legszebb hónap a május. (Még akkor is, ha eltekintek attól, hogy a születésnapom is ekkor van, amit azért tartok fontosnak megemlíteni, mert sok hölgy társammal ellentétben én minden egyes évemet büszkén vállalom, hiszen minden egyes pillanatunkra szükség van legbelül). A meleg ragyogó május, amikor már virágba borultak a fák, mint ezer ékszervirág melengeti a lelket, amerre nézel. Legelőször talán a cseresznyefa virágzik. Gyermekkoromból is a hatalmas fa az udvarunk fő helyén, méltóságteljesen állt. Mikor kipattannak a rügyek és szinte napról napra dúsabb lesz a virágkorona, azt nem elég látni, érezni kell. Mosolyogva simogattam szememmel minden reggel a teraszról, miközben a lépcsőn igyekeztem lefelé.
Itt most minden más, de a reggeli kávé illata a levegőben mindent megtölt élettel és emlékekkel a Betondzsungel közepén is. Miként elképzelem mindezt a macska lábamnál, dorombol, épp napozik, és nagyokat ásít, majd nyújtózik egy nagyot, és a farkával integet felém.
És az esték, a meleg májusi esték. Mikor gyertyát gyújtunk, és csak ez világít, no és persze a hold, akinek sokszor néztük az arcát és próbáltuk kitalálni a gondolatát. Van, amikor gondterhelt, de van, mikor mosolyog, szinte kacsint ránk. Mindig valahogy olyannak látjuk, amilyennek szeretnénk. Többször is előfordult, hogy ilyen csodás májusi este a csillagos égboltot nézegettük, és akkor leszálltak a csillagok az udvarunkra. Ezerfelé szálltak a légben, összevissza kavarogva, bevilágítva az udvar rejtett zugait is. Hihetetlen, de mikor ezt látom, mindig rácsodálkozom a jelenségre. Megannyi szentjánosbogár repked cikázva, kergetőzve a boldog forgatagban. De tulajdon képen milyen is egy szentjánosbogár? Még sosem láttam közelről, vagy annyira elhalványult a kép, hogy már nem tudom felidézni. Ezért erős késztetést érezve a legközelebbi zöld területre szaladtam gondolkodás nélkül. Bízva abban, hátha a Margit Szigeten is fellelhetek párat és beálltam a fogócskázók közé.
De még nem találtam egyet sem. Talán még nincs itt az ideje. Mégis elképzelem, ahogy megfogok egyet és óvatosan a két tenyerembe zárva, vigyázva nehogy elröppenjen, hiszen akkor sosem tudom meg milyen is Ő, izgalomtól kezd zakatolni a szívem. Bevinném egy lámpa alá, a világosba, majd óvatosan kinyitnám a tenyerem. Talán nem is világítana abban a percben, de ott lenne, egy megrémült molylepke - egy világító molylepke.
Majd újra elengedném, elrepülni, fel a magasba a csillagok felé…
