A Lábammal remeg lelkem a pillanatért, ahogy szemembe néz és hozzám ér. És mit lehet tenni, mi nőket már csak az őrült fazonnak tűnő, rejtve érzéki férfinép tud megőrjíteni és mi tagadás, egyszerűen kölcsönösen tudjuk imádni a másikat pontosan mindazokért a dolgokért, amikkel a következő pillanatban már az őrületbe kergetnék a másikat. És hogy ez melyik valóság a sok közül, azt nem is mindig kell nyomon követni.
De tény, hogy vasárnap reggel lévén, megannyi dolog megszűnik létezni. Pár óra igazán, csak a miénk. Az ablakon beszűrődő napsugarak még éppen hogy elvakítanak. És pusztán a gondolatot is imádom, ahogy kis gömbölyded formáink, amelyek a testet alkotják mélyen, besüppednek az ágyba. Néhol egymásba fonódva, taszítva mégis szükségszerűen egymás nélkül megszűnve. Ilyenkor egyszerűen jó érezni a férfit, aki ott fekszik mellettem, akibe újra beleszerethetek. Karjával szorosan húz magához, szinte alig kapok levegőt, de mintha ez nem is számítana, hiszen a mellkasára feszült testemmel érzem minden levegővételét és egymás rezdüléseit szinte a sajátunkénál is jobban. És azt is imádom, miközben szívet melengetően horkol mellettem, mígnem hideg mancsom érintését véli felfedezni takarója alatt. Ilyenkor úgy hiszem, hogy a lelkemhez szóló szerelmi dalt dúdolja torka a nyitott száján keresztül, miközben pici orrocskája remegő cimpái alól a kiáramló forró levegő táncot rop. Ha megsimogatom, előbb durcás, morcos mormota hangot hallat, majd az álom tovalibbenése után ez átváltozik vágyakozó, szerelemre készen álló, minden porcikájával az élvezetekre koncentráló, igazi dorombolássá. És miután a reggeli torna alkalmával ronggyá izzadt testtel élveznénk az áldott semmittevés reggeli napfénytől átitatott gyönyörűségét, valami mindig megtöri a varázst....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése