És miért olyan nehéz ez?
És ki Ő?
És hogyanis kezdődött mindez ?
Mi ez?!
Mi ez, ami nem a mesékből ismert szikrafényes villanás, de mégis minden alkalom olyan, mint az első találkozás. Lábammal remeg lelkem a pillanatért, ahogy szemembe néz és hozzám ér. Még csak gondolatban léteznek az érte született ki nem mondott szavak. Majd mikor nem találkozunk napokig, csupán a hangját hallom esténként elalvás előtt, a jelenléte és hiánya csak álmomban létezik. Elveszett a határ a tényleges közelség és közte. Mert ő maga is már- már kezd beleszürkülni a valótlanságnak tűnő messzeségbe, vagy az is lehet én kezdek eltűnni a jelenből.
De ébresztő!
Hol vagyok én?
Tegnap még bosszút akartam állni, lázadtam önmagam ellen, vagy megváltást vártam a nap felé repülve és vártam hogy telefonáljon, vagy azt, hogy kicsit reám szoruljon, vagy hogy... talán már magam sem tudom mit.
Lehet nem is őt, csak makacs ragaszkodással akartam a közelséget, egyszerűen arcomon érezni valakinek a mosolyát.
És amíg ilyesmit érzek, közben elképzelem miként a másik a messzeségben örül, önmaga elől menekül, egyszerűen más világba létezik az üvegfalon túl.
Most,így még hatalma van fölöttem az érzésnek ez vitathatatlan.
Tényleg ezt akarom?
Talán gyenge vagyok.
De eljön egy nap, mikor felébredek ebből az álomból is. Szemem dörzsölöm, ásítok, és egyszerre észreveszem, hogy már nem akarok igazán semmit. (Vagy annyira akarom, hogy nem veszek észre rajta kívül semmi mást) De nem bánom azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál felelek üres szavakkal csupán, ahogy illik, ahogy várná. Ha látni akar bármikor, hát legyen, hiszen nem dobban gyorsabban a szívem. (vagy olyan gyorsan ver, hogy észre sem veszem miként kapkodok a levegő után?) És mindez, belülről, egészen laza és őszinte,legalábbis ennek szeretném hinni és tudod, nincs többé semmi görcsös az egészben.
Mi történt? Nem értem.
És akarnám e a további történést?
Mindegy is.
Csak Vele legyen....
És már csak egyet kell megértenem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése