ho gyis vagy i ga zán?
Fényességbe sosem lépő
Sötétben vágyakat zenélő
Elcserélt életképben élő nász…
Félelmektől mosolyt bontó
Mindig kíváncsi, szerető láz
Minden pillanatban élő
Láthatatlan tűzzel égő
Önző csak az álmodozás
Erre- meg arra járó
Rengeteg vágyat váró
Tengernyi páros tánc …
mensonge
vannak dolgok, amik ha megszakadnak, a kis szünet után ugyanolyan zökkenőmentesen tudnak folytatni.
vannak dolgok, amik félbe maradnak, mint a rajzlapra húzott vonal, és vannak dolgok, amiket lezárunk.
vannak dolgok, amikről kimondjuk: vége, és vannak dolgok, amikről fogalmunk sincs...
amikről nem tudjuk, véget értek-e, hogy jók voltak-e, volt-e értelmük, vagy egyáltalán elkezdődtek-e.
azegésznéhaegybefolyik
De én most csak ülök és MEGSZŰNT AZ A BIZONYOS VILÁG. Nézek amolyan nagy, gombcica szemekkel. (bár nekem még sosem volt gombcicám, így csak elképzelni tudom RAJZOLT MOSOLYODBAN, hogy milyenek lennének azok a szemek) és éreztem, hogy abban a pillanatban ott voltam én és valami elkezdődött... vagy akart... de hol kezdődnek mások, és hol érsz véget Te? hol érnek véget mások, és hol kezdődsz Te? honnan tudjuk, hogy az egyik a vége, vagy épp az eleje a másnak? Ez a sok hülye kérdés....DE VÉGRE azt érzem, meleg van. Vagy ez azt jelenti, hogy szeretek? Nem az nem lehet, NEM TEHETEM!
Még mindig félek saját magamtól és attól, hogy ebben a percben talán szeretném és igazán. Csak a baj az, hogy amit annyira és makacsul, már nem lehet eldönteni létezik e? És most nem tudom, hogy jó, hogy csak most, vagy sajnálom, hogy csak most? Vagy nem is akarom az egészet és repülnék az illúzió lila egén. Tovább. Így szétszakadok. És nem megy lejjebb a pulzus. Pedig erőmből oly sokáig bírom még, amit látszatra nem is gondolnál. Egyszerre van sós és édes íze a könnycseppnek. A sírásoktól és nevetésektől egyaránt. Miközben Te vesztettél többet, mégis én érzem egyedül mindezt csak át. És mi az mit érzek?
Betakar a jó. Amiért egy halvány mosoly jelenik meg arcomon. Belegondolok, hogy mit tennék a helyedben. A szembesülés pillanatában még kinevettelek. Kacérkodtam megannyi képtelennel és pajzán gondolattal. Majd regényhős jelmezében éreztem magam, nem volt semmi amiben bárki megingathatott volna, hiszen minden a hatalmamban állt. Majd álmatlanul rám tört valami és a plafonra merengve az eget akartam látni! Naivan hiszem képes vagyok elérni a fenti távlatot. És azt is mára jobb lesz. De csupán a tisztánlátás és a félelem tudott hatalmába keríteni. Jobb, ha csak játék az élet. És jobb nem tudni mindarról, amiről elméletileg nem is tudhatunk. Nem szabad többet akarni. Hiszen ezt a fájdalmat ha nem keresném, elkerülne, mert nem is most szánták nekem. Még nem... De attól még létezik.
És a kamera miként forog tovább azon kapom magam, hogy azért szép lassan csak túlélünk mindent. Ezt is. Mert az A VALÓSÁG, AMIRŐL AZT AKARJUK HINNI. És nem is baj, ha nem tudod, hogy vannak pillanatok, amikor Beléd haltam... mert a kétségeim közt észreveszem, hogy valami belső hang mindig hadar. És a lényeg az Benned van, Bennem. Abban, aki Te vagy, voltál, leszel. Hogy Mi akarunk lenni. Így ahogy vagy, ahogy vagyunk. És ha nem így érzed, akkor ha kell menj el! Menj el valahova messze, és csak a szép dolgokat vidd magaddal! És rájössz velem utaztál el és csak értem akarsz jönni. És ha szerencsénk van várok Rád...
Én már döntöttem és megcsinálom, véghezviszem, összeragasztom, meggyújtom, eloltom, eltöröm, megőrzöm, javítom, építem, győzködöm, erőlködöm, szabályokat hozok és tartok be, szegek meg, lépek át, fogakat szorítok össze állandóan. De mindezért érdemes tovább.
Persze Te nem tudod, miről beszélek. Csak én tudom még... de ha Te esetleg hasonlót fogsz érezni, az sem lesz száz százalékig ilyen. mert mindannyian máshogy érzünk, máshogy fájnak a dolgok és máshogy vagyunk boldogok. Olyanok vagyunk, mint a hópelyhek....
Különlegesek.
Régen láttam már közelről hópelyhet, de ne félj, hamarosan beköszönt a tél!
honeybe
repülj bennem, majd engedj el
az idő ugyanúgy szárnyra kel
nem kell előre a jövő hónap
csak mindig a bizonyos holnap
mikor melletted ébredhetek fel
nem kell ígérni hogy örökké tart
elég hinni van a túloldalon is part
és ha életem vágya nem Benned alszik
ne ébressz fel, csak hagyjad míg játszik
majd nem kérdezek, hisz jó ha a csend felel
hol keresem a hangot, hallgatom a léptet
követném azt is, ami el nem érhet
csak kergetem úgy is az álomképet
aki marad ébren, az úgysem érthet
és mert akarom, ezért hiszem el
eat me, love me, never live me
Talán jó és lenni, majd elképzelni néha
Hogy jó volna, ha nem lenne minden csak forma
Ha agyban lehetne élni meg azt a képet
Mitől még láthatnánk azt a megannyi szépet
De örülök, hogy nem lehet, hogy csak mégsézd le
Mert nekem az is kell, mi másnak már azért se
Érezni akarom a bizonyos látszatot
Az érdesszürke és kócoshajas másnapot
Ahol egy elképzelt csókkal ébred az érzés
Amiben annyira és túl sok lesz a kérdés
Mégis szép és igazán Benned az ébredés
Remeg a félelem, hogy kel az élvezet és
Nem kell, hogy kimond, bennem ki az kit megláttál
Titok abban rejlik, hogy annyira kívántál
Majd szűnni látszik az eltűnt nyomok nélkül
Miként a narancsfelhők mögött vörös szürkül
Csak legyünk álmok a fejben az sehogy sem fáj
Egy pillanat és törölt, nyoma sincs az a file
Kapcsolj ki hát és le és most mindent és gyorsan
Ami jó és marad az sötétben is ott van
Nem csak az adott kapott virtuális térben
Akarok maradni még és igazán ébren
De az éter olyan, mint egy rejtélyes gyógyszer.
Hiába kérem, bűn nélkül sem oldozhatsz fel
my rainbow
csak a sárgát a zöldet a kéket
azt az igazán remegőst a léptet
a barnát a mályvát és talán a lilát
mikor némán bennem nagyot kiált
a rózsaszín felhő, a piros, csak játék
a szürke, a fekete sosem volt árnyék
lesz ezüst és arany és csillog a mámor
lehetsz itt is velem vagy bárhol máshol
mégis utolér majd akkor is az a pillanat
az a halvány zöldes fény mi ott maradt
a pillád mögött mi még fehér a sötétben
és tisztán látszik abban a rejtett képben
mit akarnál mutatni és lehet is talán
színezni újra ahogy tetszik igazán
türkiz és magenta mindnek más illata
ott az érzésben törik meg a nap sugara
ha így állunk arra
talán magad sem tudod mi az, mi többet ér
mi az, mit elcserélnél egy másik pillanatér?
és abban ott hogyan és boldog lehetnél?
miért van az, hogy enyémben Te lennél...
...
Néha miért fagy belénk a tűzben is a ragyogás?
Miért gondoljuk hogy akit elragad a "szörny" az úgyis valaki más?
És miért nem tudok többet adni, hogy amit kiragadsz az maradjon kevesebb?
Miért gondoljuk hogy akit elragad a "szörny" az úgyis valaki más?
És miért nem tudok többet adni, hogy amit kiragadsz az maradjon kevesebb?
a kerék meg a mókus
nos, ma reggel emlékeztettél rá, hogy nemsokára ősz lesz és tél és én utálom a hideget, mert bejön a csukott ablakon, a kulcsra zárt ajtón, valahogy beszökik és érzem, érzem mindenhol, ott van a takaró, a kabát, a nadrág, a bőröm alatt, és a vacogás beleeszi magát a szívembe is, mígnem azon kapom magam, hogy körbezsong a karácsony, ami idén is ugyanolyan lesz mint eddig és azelőtt, meg sem említve az elfeledett névnapot és a ki nem mondott, feledésbe hagyott pillanatot az ágyszélén ülve. igen, pont ott.
És ha kérdeznéd, hogy mindez mégis milyen?
Hunyd be a szemed!
Ott belül valami suttog, de a sok üvöltözéstől semmit sem hallhatsz
Így érezned kell!
Most már érted?
képaképben
Tegnap kotorásztam a gépen, és olyan régi és új képeket találtam, amelyeket egészen máshogy láttam este, mint korábban az előtt... JÓ DOLOG VISSZATEKINTENI? Egy csomó fotósorozat, pillanatkép és némelyikről már azt sem lehet tudni pontosan mikor és hol. A múltat idéző villanások és az újabb fejezetek váltakozása, a valahonnan lementett, e- mailen átküldött, telefonnal kreált képek tömkelege, mosolyok, grimaszok, homályos arcok, amelyek nem csak az én mappámba kerültek, ott vannak, nyomot hagytak máshol is...
Aztán arra is gondoltam, mennyire csodálatos, vagy épp mennyire szar volt némely időszak és az utóbbiakból nyugodtan kimaradhatott volna PÁR FEJEZET. De mégsem. Mert rájöttem, hogy erre is szükségem volt! Előttem az életem nyilvánosan látható formába öltve. És láthatom, vagy épp nem, hogy akkor mi maradt ki. Csupán, mert hagytam, hogy kimaradjon a pillanatból. Megfeledkezve arról, hogy egyszer élünk!
Sok mindent meg kellett és talán még többet kell tapasztalnom, hogy milyen szenvedni, érezni, hogy nem szeretnek eléggé, vagy, hogy épp túlságosan szeretek, nem érzek semmit, vagy gyáva vagyok. Milyen változni az idővel, ahogyan minden más is változik, milyen füzeteket teleírni, onnan lapokat kitépni és azt hazudni a világnak, hogy milyen boldogok vagyunk. Szemébe nevetni a fájdalomnak, elhitetni megannyi dolgot még saját magunkkal is, aztán este, lefekvés után a párnába könnyezni, várni, hogy elaludjunk, majd később meg letagadni és csupán egy nagy mosoly, ami jut belőle Neked is, mikor reggel minden megy tovább...
Tovább lép. És megint esik. De engem feldob az eső! :) És ez is, ezek is az életem része (volt). Amit tudnom kell később is. Akkor is, ha húsz év múlva [sem] fogja tudni senki, hogy ki vagyok én, de én tudni fogom, hogy nekem ezeket sikerült megtanulnom, megélnem, hogy néha táncoltam egy kötélen, de megtanultam táncolni és élveztem még a játékot is a zárral. De végre kész vagyok kinyitni és beengedni rajta Téged. Itt elkezdődött valami más, valami egészen új. Velem. És jó hogy itt vagyok, hiszen hogy nézne ki az ÉLETEM NÉLKÜLEM?!
nyújtom a percet
csak 5 percet adjál, majd a Tied vagyok,
és azután ígérem, végleg itt maradok,
ennyi kell, hogy együtt kezdhessük, el
a többit nem tudom, hogy mondjam el
még nem érted azt milyen jó, hogy vagy
egy mosoly mikor benned nyomot hagy
egy pillanat és máshogy jön a következő
és mindez minek is köszönhető...
így volt az első...
rájöttem, hogy rengeteg dolgot élhet át sokadszorra, és mégis először az ember. ez persze nagyon paradoxonul hangzik, de így van. és bár sokadszorra találkozhatunk az érzéssel, (ha hagyjuk magunkat hogy találkozzunk vele) és nyilván ahogy Te sem, én sem először érzem, de nincs más, mégis szeretlek! és amikor neked mondanám, akkor mégis olyan, mintha először tenném. egyszerűen a fejem búbjától a lábujjam hegyéig biztos vagyok benne, hogy így van, és hogy ezen nem lehet változtatni. (legalábbis abban a percben nem) és összességében már annyira nem is rémít meg, hogy ez ilyen, hanem biztonságot, támaszt és erőt ad, és segít. és egyszerűen csak jó, hogy ezt érzem. valahogy most van egy pont. egy pont, amikortól kezdve az egész más. amikor biztos vagy benne, hogy ez nem a megszokott, hanem valami annál sokkal jobb, és hogy ezt a valamit meg kell őrizned, mert fontos. mert nélküle is lennél, de valamitől mégis kevesebb lennél…
1-0
ebből is színek nélkül csak látszatra
de már nem kérek köszönöm másnapra
nem baj csak ne álljál mint aki készen
pedig sehogy sem, nemhogy egészen
hol kinyílik egy ajtó ott bezár egy ablak
mégis adjunk hálát annak a pillanatnak
ahol be tudtál nézni és észre vettél
az ürességen kívül mást is éreztél
mert a legtöbb épp kinyit, fent van akkor
majd becsuk és lent van attól a pillanattól
felvillan, rémlik, láttad, mégis ez körbejár
de ha kell akkor más és rád mégsem vár
csak ennyit erről
és amikor már semennyire és sehogyan és amúgy is eltűnni látszik
nem lehet eldönteni, hogy esik, vagy holnap a kiszáradás fenyeget
és csupán a miért maradhatna, de azt meg úgysem érteném
már akartam volna kérni, hogy lehessen, hogy legyen, pont akkor
már elkezdenék igazán hinni benned. érzem, talán most sikerülne
és beleborzongok mikor hallom messziről, hogy itt vagy, itt a közel
mennydörög, benne van nyári zápor, a friss illat, levegőben az érzés
és tudom ugyanaz látható a Te ablakod üvegén keresztül, mint itt is
masquerade
Talán én is olyan vagyok,
Aki őszintén hitte, hogy szavával világot vált
De annyira nézte, hogy maga sem tudta mi az mit lát
És már a ház is melyet otthonnak hívok, idegenként vádol
Van úgy, hogy az ember kifordul magából
Talán csak én vagyok az
Ki őszintén hitte nagy kincs minden kiejtett szó
De nem tudtam átérezni minden jó, az igazán mitől is jó
Bennük, az erejükben ugyanúgy hinni már talán nem is tudok
Egy erős nőt látsz belőlem, ki most legbelül zokog
vacsoránk
Hatalmas lánggal éget bennem a féltés
Nem a Földön járok, elfog a remegés
Arra gondolok, két karoddal átölelsz
Ajkaddal homlokomra csókot lehelsz
Egy érzés ez, de mindenek felett?
Elragadott és a szívemnek ura lett
Az egész lényembe beköltözött
És gyermeki énem fehérbe öltözött
Benned tudok hinni az elképzelt értelembe
Kézen fogva repülni az ismeretlenünkbe
És jó, hogy mind ezt én, Veled élhetem át
A már annyiszor megnevezett létező csodát
szabadság
Ami most kezdődik, az a legkomolyabb játék,
Miközben a falról visszatekint ezernyi árnyék.
Valami úgy szűnt meg már az elején létezni.
Hogy sosem tudott igazán fellélegezni…
Talán lesz
Most is kell egy Isten ebbe a hit nélküli világba
Az oly édes álmokkal teli, nem létező valóságba
Ahol nem csak házat, de hazát is lelhet lelkem
És hol lesz szabad félelem nélkül megpihennem
És nekem is kell egy Isten, az a bizonyos mindenható
A valami állandótól megszűnhetne az örökös változó
És aki csak egyszer is, de igazán akarta vagy megtette
Tudja, hogy lehetett, amit érdemes mégis megmentette
A menny pokla itt van, valamit itt kell tennünk jól
Az élet valahol számunkra kérdés nélkül erről szól
De miért hisszük, hogy csak lejjebb csúszhat onnantól?
És mért hagyjuk, hogy a jó legyen, mitől folyton búcsúzol?
körtánc
A mai este nem jó Veled, sem egyedül
A léted másvilágba jár, nélkülem, elmerül
És az élvezet, társas lét magányossá vált
Minden, amit szerettél önmagával bánt
Túl sokszor vártam, végre magam legyek
És mindent öntörvényűen, mint egy gyerek
Szabadságként éltem át, enyém volt négy fal
Magam és maradtam társként világommal
De egy idő után már így se volt, és úgy se jó
De ha repülhetne ide egy nem létező léghajó
Nem tudom, merre vágynék, ha bárhová lehetne
Hisz Veled pályáznék a mostani helyemre…
És Te, aki a másik akarat
Játszd újra, de fordítva a jól ismert dallamot
És nem hallod az ott maradt hamis hangot
Melyet füled befogadni még nem készült el
Mert én vagyok, akit nem ismertél benne fel
Én felismerem sok közül is, ha távolról álmodod
És az érzést, hogy Benned vagyok messzire, akarod
Hogy örök versenyünk végre a végső célját elérje
Tudod, csak úgy kaphat esélyt, ha meghalunk érte
Egymásnak annyit adunk, mit magunktól elveszünk
Minden rendben lesz, csak egyedül többek leszünk
Hisz most még feléljük a korlátokkal a lehetőségeket
Melyeket az egymásnak okozott gátlások jelentenek…
Numb
Zavaros tekinteted már nem tud a szemembe nézni
Kihúzod magad, kérdezni sem tudsz, sem válaszolni
Elégedettségedről miután sikerrel meggyőzted magad
Elkezded számolni a naptárba jegyzett sablon sorokat
Hol a több a kevesebb, néhol a kevesebb most több
A sokból csak kevés jut, mégis egy lenne felemelőbb
Ki a pokolban élt, az itt talán a mennyben érzi magát
Mégse tudja bizonyítani azt a bizonyos tévedt igazát
Mérföldekre
És mi lenne, ha végre Neked is kimondanám
Ha legalább tudnád egy kicsit érezni
Ha tudnám, hogy tudsz érezni….
És ha elmondanád, amit oly sokszor gondolsz
Ha szeretnéd, hogy értsem, hogy értselek
Ha értenéd, hogy meg akarlak érteni…
És ha nem akarnám annyira, hogy ne akard
Ha engedném, és nem lennék ilyen önző
Többet adhatnál magadból…
csakazapárpillanat
csak ennyire lenne szükségem, hogy érthesselek. hogy tudjam miért érzem ezt. hogy üres szavak visszhangja verődik vissza minden pillanatról, míg gondolkodni próbálsz mindarról, amire a megoldás kezdete egy hatalmas ölelés lenne!
az első szabály:ne nézz hátra!
és amikor már semennyire és sehogyan és amúgy is eltűnni látszik
nem lehet eldönteni, hogy esik, vagy holnap a kiszáradás fenyeget
és csupán a miért maradhatna, de azt meg úgysem érteném
már akartam volna kérni, hogy lehessen, hogy legyen, pont akkor
már elkezdenék igazán hinni benned. érzem talán most sikerülne
és beleborzongok mikor hallom messziről, hogy itt van a közel
mennydörög, benne van nyári zápor, a friss illat, meg az érzés
és tudom ugyanazt látható a Te ablakod üvegén keresztül is
egyik percben kívánlak és tudom így vagy ezzel te is akkor is így
a másikban egyszerre menekülnék önmagam elől és előled, beléd
de fáj, hogy mindig csak Veled vagyok, hogy hamarabb jön el a holnap
és észrevétlen hagylak kisétálni majd az életemből...
legóból építsünk várat!
Persze, tudom, hogy a múltunk, és minden egyes kis döntésünk és cselekedetünk befolyásolja a jövőnket. Így van rendjén. Az okosabbak nyilván tudnak is miből tanulni. Számomra ez olyan jelenség, mint amikor egyenként rakod össze legóból a legóvárat. Szépen, minden kis darab egymás után. És nem mindig mindegy a sorrend. Így épül fel, így építed fel az életed. Így épülsz fel Te. Valahogy minden közrejátszott. Hogy a Petibe voltam szerelmes az oviban, hogy anno 8 évre kezdetben 30 társammal egy külön világba zárt a sors, a Malacka Örs, hogy futkároztam megannyit és csak most kezdem megérteni a mértet. Hogy a szívemhez akkor is közel áll az a bizonyos üveghang és érzem, hogy a fém húrok mennyiben másak, mint a műanyagok. Az csak csodálatos volt, de mennyire szabadabb zene nélkül, csak mellette. És jó hogy sosem voltam okosabb, mert akkor nem a Betondzsungelben lehetnék és az nem a macsek hibája, hogy szőrös, de attól szeretem. És alig várom az újabb utazást! Hiszen lényegében minden tettem egy újabb kis kocka a világomban. Elképzelhetem, hogy talán egy nap majd emberek ezrei fogják látni. Elég, ha csak a sorok közt olvasva, amit teszek, vagy amit ők gondolnak, hogy teszek. Talán olyan nagy ember leszek, mint John Lennon, és rábírhatnám az embereket a gondolkodásra. Nem, azért ne essünk túlzásokba, de többeknek eszükbe juthat, hogy akarjanak változtatni, és merjenek azt tenni és olyanná válni, mit szeretnének, és akinek gondolják magukat. Ez nem az én bátorságom, erre egy kedves barátom bíztat engem is! Nekem szerencsém van, de adott esetben már elég, ha önmagunkban hiszünk. Csak legalább önmagukban tudjunk hinni! És ugyan az is lehet, hogy névtelenségben fogom leélni az életemet. Nos, ez sem lesz rossz. Valaki egyszer mondta, hogy a hétköznapok hősei hagyják a legmélyebb nyomokat. És ha ezen túl másra nem is leszek képes, lesz egy szép váram. Ahol Téged is várhatlak akár. Addig meg csak gyűjtöm a legókat a váramhoz.
esőcsepp
most hogy ilyen időket járunk
rájöttem talán szeretnék esőcsepp is lenni
csupán egyszerűen a semmiből megszületni
hogy szemedben megvillanva tudjak örömet szerezni
arcodon lehullni, majd ismét elveszni
megszáradni a napsugárnál
csupán hogy kezdhessem elölről...
A Midsummer Night's Dream
végre mosoly az mi elhagyja csendben arcomat még a gondolattól is. és hát igen. úgy valahogy mégis jössz és egyre távolabb sodornak a napok. nagyon és mégis. miközben magammal beszélgetem át az éjszakákat és elvétve a szélben, ott is, hallom hangodat. vagy csak álmomban történik, de a valóságnak képzelem mindezt? megsimogat kezed, hogy nem lesz semmi baj és tudod, elhiszem. most sem lesz semmi baj. csak ne reszketnék. te tudod, hogy miért lenne olyan jó egyszerűen csak bebújni a takaró alá és nézni az ablakon beszűrődő fényeket, a kinti esőcseppeket és amit benned látok a szemedben. és még mindig miért hiszem hogy olyan kicsi vagyok és mitől van az érzés, hogy szükségem van rád?
chiromantia
Most csak csendben ülök, és a kezemet nézem
Előttem egy nyitott tenyér, magamtól kérdezem
Próbálok rájönni, vajon az életem mennyit is ér?
Jelent annyit Neked is, mint mint egy falat kenyér?
És ha igen az oly kicsi mégis mennyire lehet nagy?
Sokat számít, ha a kicsik közt a nagy magad vagy?
Egy falat kenyérről is akkor tudod, ha nincs és kér
Hogy valakinek igazán mennyire nagyon sokat ér.
tűz és jég
Dermedt, hosszú estéken, semmi sem rezzen
Csak jégcsap testem bújik hozzád a sötétben
Ez nem is létezik és érthetetlen mesélnek a csillagok
Hogy Te meg én a mi vagyunk, és együtt boldogok
És mégis álmodunk, ahogy velünk a mindenség
Nem számít, hogy szeretni lenni nagy őrültség
Élet, Érted, éled, kéred, vágy. Tűzben a jég.
Ismeretlen vágyaktól, de fűtve és igazán ég
Te vagy a tűz mi az ajkamat szótlan harapdálja
Én vagyok a jég mely forró tested szomját oltja
És vízcseppként elolvadok, meghalok karjaidban
De míg égetsz engem, újjászületünk a világunkban
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)