mensonge

vannak dolgok, amik ha megszakadnak, a kis szünet után ugyanolyan zökkenőmentesen tudnak folytatni.

vannak dolgok, amik félbe maradnak, mint a rajzlapra húzott vonal, és vannak dolgok, amiket lezárunk.

vannak dolgok, amikről kimondjuk: vége, és vannak dolgok, amikről fogalmunk sincs...

amikről nem tudjuk, véget értek-e, hogy jók voltak-e, volt-e értelmük, vagy egyáltalán elkezdődtek-e.

azegésznéhaegybefolyik

De én most csak ülök és MEGSZŰNT AZ A BIZONYOS VILÁG. Nézek amolyan nagy, gombcica szemekkel. (bár nekem még sosem volt gombcicám, így csak elképzelni tudom RAJZOLT MOSOLYODBAN, hogy milyenek lennének azok a szemek) és éreztem, hogy abban a pillanatban ott voltam én és valami elkezdődött... vagy akart... de hol kezdődnek mások, és hol érsz véget Te? hol érnek véget mások, és hol kezdődsz Te? honnan tudjuk, hogy az egyik a vége, vagy épp az eleje a másnak? Ez a sok hülye kérdés....DE VÉGRE azt érzem, meleg van. Vagy ez azt jelenti, hogy szeretek? Nem az nem lehet, NEM TEHETEM!

Még mindig félek saját magamtól és attól, hogy ebben a percben talán szeretném és igazán. Csak a baj az, hogy amit annyira és makacsul, már nem lehet eldönteni létezik e? És most nem tudom, hogy jó, hogy csak most, vagy sajnálom, hogy csak most? Vagy nem is akarom az egészet és repülnék az illúzió lila egén. Tovább. Így szétszakadok. És nem megy lejjebb a pulzus. Pedig erőmből oly sokáig bírom még, amit látszatra nem is gondolnál. Egyszerre van sós és édes íze a könnycseppnek. A sírásoktól és nevetésektől egyaránt. Miközben Te vesztettél többet, mégis én érzem egyedül mindezt csak át. És mi az mit érzek?

Betakar a jó. Amiért egy halvány mosoly jelenik meg arcomon. Belegondolok, hogy mit tennék a helyedben. A szembesülés pillanatában még kinevettelek. Kacérkodtam megannyi képtelennel és pajzán gondolattal. Majd regényhős jelmezében éreztem magam, nem volt semmi amiben bárki megingathatott volna, hiszen minden a hatalmamban állt. Majd álmatlanul rám tört valami és a plafonra merengve az eget akartam látni! Naivan hiszem képes vagyok elérni a fenti távlatot. És azt is mára jobb lesz. De csupán a tisztánlátás és a félelem tudott hatalmába keríteni. Jobb, ha csak játék az élet. És jobb nem tudni mindarról, amiről elméletileg nem is tudhatunk. Nem szabad többet akarni. Hiszen ezt a fájdalmat ha nem keresném, elkerülne, mert nem is most szánták nekem. Még nem... De attól még létezik.

És a kamera miként forog tovább azon kapom magam, hogy azért szép lassan csak túlélünk mindent. Ezt is. Mert az A VALÓSÁG, AMIRŐL AZT AKARJUK HINNI. És nem is baj, ha nem tudod, hogy vannak pillanatok, amikor Beléd haltam... mert a kétségeim közt észreveszem, hogy valami belső hang mindig hadar. És a lényeg az Benned van, Bennem. Abban, aki Te vagy, voltál, leszel. Hogy Mi akarunk lenni. Így ahogy vagy, ahogy vagyunk. És ha nem így érzed, akkor ha kell menj el! Menj el valahova messze, és csak a szép dolgokat vidd magaddal! És rájössz velem utaztál el és csak értem akarsz jönni. És ha szerencsénk van várok Rád...

Én már döntöttem és megcsinálom, véghezviszem, összeragasztom, meggyújtom, eloltom, eltöröm, megőrzöm, javítom, építem, győzködöm, erőlködöm, szabályokat hozok és tartok be, szegek meg, lépek át, fogakat szorítok össze állandóan. De mindezért érdemes tovább.

Persze Te nem tudod, miről beszélek. Csak én tudom még... de ha Te esetleg hasonlót fogsz érezni, az sem lesz száz százalékig ilyen. mert mindannyian máshogy érzünk, máshogy fájnak a dolgok és máshogy vagyunk boldogok. Olyanok vagyunk, mint a hópelyhek....

Különlegesek.

Régen láttam már közelről hópelyhet, de ne félj, hamarosan beköszönt a tél!