végre mosoly az mi elhagyja csendben arcomat még a gondolattól is. és hát igen. úgy valahogy mégis jössz és egyre távolabb sodornak a napok. nagyon és mégis. miközben magammal beszélgetem át az éjszakákat és elvétve a szélben, ott is, hallom hangodat. vagy csak álmomban történik, de a valóságnak képzelem mindezt? megsimogat kezed, hogy nem lesz semmi baj és tudod, elhiszem. most sem lesz semmi baj. csak ne reszketnék. te tudod, hogy miért lenne olyan jó egyszerűen csak bebújni a takaró alá és nézni az ablakon beszűrődő fényeket, a kinti esőcseppeket és amit benned látok a szemedben. és még mindig miért hiszem hogy olyan kicsi vagyok és mitől van az érzés, hogy szükségem van rád?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése