Egyik homokszem pereg a másik után
Nézem, mennyi mi oda lent van már
És ami előttem van, arról nem tudhatok
Csak ez eltűnő sok, néha semmitmondó
De mégis itt-ott közte is megcsillan a fény
A közönséges lesz egy kevés időre ragyogó
Míg alá nem zuhan és múlttá lesz
Ma ez hát mi ígéri a jövőt
Mégis örül annak, amivé leszek
És én csak csendben, mosolyogva várok
Míg üres kezemből a szél kifújja…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése