Most csak csendben ülök, és a kezemet nézem
Előttem egy nyitott tenyér, magamtól kérdezem
Próbálok rájönni, vajon az életem mennyit is ér?
Jelent annyit Neked is, mint mint egy falat kenyér?
És ha igen az oly kicsi mégis mennyire lehet nagy?
Sokat számít, ha a kicsik közt a nagy magad vagy?
Egy falat kenyérről is akkor tudod, ha nincs és kér
Hogy valakinek igazán mennyire nagyon sokat ér.
Dermedt, hosszú estéken, semmi sem rezzen
Csak jégcsap testem bújik hozzád a sötétben
Ez nem is létezik és érthetetlen mesélnek a csillagok
Hogy Te meg én a mi vagyunk, és együtt boldogok
És mégis álmodunk, ahogy velünk a mindenség
Nem számít, hogy szeretni lenni nagy őrültség
Élet, Érted, éled, kéred, vágy. Tűzben a jég.
Ismeretlen vágyaktól, de fűtve és igazán ég
Te vagy a tűz mi az ajkamat szótlan harapdálja
Én vagyok a jég mely forró tested szomját oltja
És vízcseppként elolvadok, meghalok karjaidban
De míg égetsz engem, újjászületünk a világunkban
Jó hogy nem látlak
És magam sem tudom mióta nem
Láttalak
És nem baj, hogy igazán nem tudom
Hol lehetsz
És miért lenne jó, ha itt lennél?
Egyszerűen csak átölelnél
És kezemet fognád féltőn
Ahogy rég
Amikor...
Így él minden mozdulatod a fejemben
És hangod kísér láthatatlan
Szárnyakon
És felém nevetsz
Szótlanul
Fel kéne ébredni ebből az álomból is!
Minden kornak megvoltak, megvannak a szépségei, a maga eszement találmányai. És mégis kiemelkedik egy, az értelmetlen dolgok tengeréből. Egy tárgy, amelyet még senkinek sem sikerült megalkotnia igazán, pedig rengetegen próbálkoztak már. Perpetuum mobile. Létezik olyan, hogy örökmozgó? A lexikonok pontos meghatározása szerint egy gép, ami soha nem áll meg. Kicsit másképp, egy gép, amely több energiát termel, mint amennyit felhasznál saját működéséhez. Az energia megmaradás törvénye alapján ma már tudjuk, hogy ilyen gép nem létezhet. Minden olyan szerkezet, amely nem rendelkezik külső energiaforrással, egy idő után, főleg hő veszteséggel, elveszti kezdeti energiáját és megáll!
Azt ma már nem lehet tudni, hogy ki készítette az első "örökmozgót" és azt sem, hogy az milyen elvre épült. De rendszeresen, korról-korra, felmerült egy olyan terv, amelyben egy vízikerék, az őt hajtó vizet visszaszállította volna eredeti helyére, így kialakulhatott volna egy örök körforgás. És sokat kísérleteztek azzal is, hogy egy kereket a rá szerelt különböző súlyok zuhanása hajtsa. Tegyük fel és elméletben valós, hogy létezik egy ilyen elven megépített óra is, de a gyakorlatban mégsem képes az idők végezetéig megállás nélkül mérni a múló perceket.
Volt egyszer egy kék ég
Sárga búzamezők fölött égett
Mi gyerekek csak szaladtunk a réten
Nevettünk és nem kérdeztük miért
Vagy hogy miért nem
Egyszerűen jó volt
Volt egyszer egy álmom
Azt álmodtam éppen, hogy egy mezei virág vagyok
Tavi rózsa hűs vizében egy árnyék mi a szélben imbolyog
És így teltek lassan hosszú hónapok
Nélküled
Mire felébredtem
Láncra vertek, jármot húztam földet túrtam, sírom ástam
Csak tettem amit kell
De az álmok visszatérnek
Minden nappal minden éjjel
És a múltam nem feledhetem el
Így összefogom egy csokorba szívemet
Mellé tettem a zöld fűnek egy két esős éjszakát
És bódító illatú álmaimmal nyújtom át neked
Fogadd, kérlek a lázadók csakazértis viharos évszakát
Hogy felszállhassunk még egyszer
A felhők felett érinteni a rózsaszín mámor zászlaját
Csak gyere felém és nézz rám, ha félek
Hisz, ha elveszítenélek, elvesznének a csillagok
A tüzek és a nappalok, csak mert elveszítenélek
És bár nélküled sem vagyok, sem más sem máshol
De ha csókot int a távol, mégis itthon maradok
Itt vagyok újra. Megérkeztem, végre igazán szabadon
És magam sem tudom, hogy igazán mennyire nagyon
De futás közben mintha a tüdőm belülről is égetne
A lábaim ismeretlen ólomként húznak le a mélybe
Az oly könnyű távolság meredek hegyfallá duzzadt
Míg pulzusom a fülemben érezem, lángra gyulladt
Mintha nem is az enyém lenne megannyi léptem
És fulladón,a bámészok lassuló mozgását nézem
Én mégis szárnyalok, ezt már magam sem értem
Pár perc és elérem az autók nélküli köröm felét
Melyben lépésenként benne van a végtelen öröklét
Oly sötét, és félelmet kelt, mint egy fegyver
Tekintetében táncra hív a végtelen tenger
Léptei láthatatlan, mégis hallani a lépcsőn
Amikor érkezem sosem tudni hogy későn
A távolból sem szűnik, hangja ordibál
Már azt sem tudod mi az, miért indultál
A keze sosem vénül és az arca sem ráncos
A részek eltűnnek minden csak homályos
És akkor mindegy lesz, mit igazán érzel
Szíved csak erősebben szorítja kezével
És nincs őszintén vagy szeret vagy vigyáz
Csak rejtekében megbúvó, de mindig vadász
Ki a végén úgyis megöl, mindegy mit teszel
Azzal erősödik hogy még benne is hiszel
Arcára fagyott mosollyal rezzenéstelen áll
Az ajándékot Te adod, mi önmagad voltál
És rajtad áll, még meddig szedi áldozatát
Hiszen a lelkedért is kapja maga jutalmát
Minden nap ezzel a vággyal él és létezik
De mint tudjuk az ördög soha nem alszik
Miért engeded megszületni bennem rejtett magadat?
Miért hagyod, hogy kitörölhetetlen maradjon szavad?
És ha már emlék, miért akarod, hogy Velem legyen?
Tényleg kezemet szorítva néznél túl az Üveghegyen?
Volt egy álmom, mit elaltattam
Betakartam és magára hagytam
Csak egyedül az éjszakában
Ébredését már hiába vártam
De arra az egyre nem figyeltem
Amiben az enyémet is leltem
Az én álmom aludt máséba
Így ébredhettem a karjaiba
A tükör előtt ülve, csendben magamat nézve
Egy rég látott ismerőssel találkozom szembe
Egy jól ismert test és ezernyi a mozdulat
Ketten vagyunk, ez egy őszinte pillanat
Én és én vagyok, honnan ismerve egymást?
Ha újra kezdeném, akarnám a bemutatást?
Szembesülök azzal, amit mások látnak
Milyen sok arca tud lenni a világnak
Kérdezik a lányt, majd a fiút…
Az ismert hang akkor máshogy szól
Csak mindenki azt tudja, mit válaszol
Mert valahogy így szokás ott mindez
Nem szükséges hogy van, mi érez
Egy sors, pillanat, isteni sugallat
Őrangyal, vagy a makacs akarat
Sok a minden, de akkor elenyészik
Csak jól érthető hideg hangon kérdezik
Előbb a lányt, majd a fiút
Vagy fordítva máshova jut?
Én az életre szavaznék
Érted, Benned halnék
Riadtan előled szaladnék
De saját árnyékomtól félnék
Mégis az életre szavaznék
Benned, Érted halnék
És érezném, ahogy összerezzenünk
Majd az űr kitágul és megszületünk
Erra az életre szavaznék
Melyben Érted, Benned halnék
És hol csak sodorva jutunk
Nem oda ahova vezetne utunk
De én erre szavaznék
Veled, Benned halnék
Akkor is, ha tovább nem maradnék
És egy falat kenyérre valót kapnék
Fél
Szinte remeg az arca
Olyan féle, mint én
Öntörvényű
És mégis
Én a másik oldalról látok
De ugyanúgy nem tudjuk megérteni a másik különleges világát
Noel évek óta egyedül élt erdei házában. Nem vágyott senkire, és aki megpróbált a közelébe férkőzni, haragjával és hálátlan szavaival, morgásával messzire űzte. Gyűjtögetésből élt, maga kenyerét kereste. A hely ahol gyökeret vetett, maga volt a földi paradicsom. Buja vízesés, hűs vizű tó, hófehér sziklák, rajtuk virágzó gyümölcsfák, és a madarak énekszavas röpte zengte be e tájat. Itt minden élőlény boldogan élt, csak a remete volt zord, hideg és elutasító. A közeli királyságban hamar híre terjedt, hogy bent az erdő sűrűjében él egy remete, akiről azt beszélték szívét elvarázsolta egy átok, amely addig tart, míg valakire rá nem mosolyog, s teszi ezt a szeretet teljes tudatának fényében. A hír a király lányának a fülébe is eljutott. Nem értette, hogy képes valaki mosoly nélkül élni és zord tekintetet emelni a világ szépségeire. Így elhatározta, megpróbálja felkutatni a remetét. Atyja homlokon csókolta lányát s kívánságának megfelelően, útjára bocsátotta.
Telt az idő, de a királylány nem találta a zord remetét. Bár akarata felé, napról- napra nőtt s kíváncsibb lett, - miféle szerzet is ő? Mígnem egyik nap találkozott egy favágóval. Erős karja lenyűgözte. Kitartása, hogy minél több fát vágjon ki, még inkább elvarázsolta. Úgy döntött, nem keresi tovább a remetét, inkább megpihen favágójának oldalán. Eleinte boldog volt. Örömmel töltötte el a tudat, hogy segítségére lehet ennek az embernek. S hogy mellé állt, ezáltal több ideje jut munkájára, ám egy reggel úgy döntött, elkíséri őt. Szelíd tisztás szélére ült, s csodálattal nézte a favágó izmos testét, lendületét. S egymás után dőltek is a fák. Egyszer csak, sírásra figyelt fel. A hang irányába tartott. Az egyik tuskó lábánál, kismadár sírdogált. A királylány felemelte, megsimogatta, s egy mosoly kíséretében megkérdezte: -Miért sírsz? A madárka szipogva elmesélte, hogy a fa, amelyen otthona pihent egy gonosz favágó miatt elpusztult. S most így ő is kereshet új otthont, mint társai. A királylány szíve elszorult. Körbe nézett. Mindenhol tuskók álltak, s a földön madarak otthonát emésztette az enyészet. Megfordult vele a világ, s könny csordult végig arcán. Nézte a favágót, akit eddig erősnek, s szépnek tartott, most egyszeriben gonosznak látta ő is. Nagyot nyelt. Lenézett a kismadárra, akit még mindig a kezében tartott, s akinek szemében szomorú fények csillogtak és tudta, mennie kell.
Gyere velem kismadár. Keresek neked új otthont. -mondta csendesen. Azzal sarkon fordult és szó nélkül útnak indult. Napokig csak ment, maga sem tudva merre, hova, csak ment. És szívében rezgett a nyomasztó szomorúság. A kismadár nem kérdezte, hisz tudta mi zajlik benne. A lány egyre többet gondolt a remetére, s úgy érezte cserben hagyta. Bántotta, hogy hagyta magát elvarázsolni, és segített, ha közvetve is, mások otthonának lerombolásában.
Egy nap, egy kék vizű tóhoz értek. Gondolta megmártóztatja benne fáradt testét, s felfrissíti magát. A víz ölelése lágy karokként tartotta. Hűs érzete új erőt költöztetett belé. Előtte halak fickándoztak. S egy-egy mikor elúszott mellette, érintve bőrét- sikító nevetésben tört ki. Előre nézvén, a túlsó parton megpillantott egy alakot. Fáradhatatlanul és szakadatlan hordta, csak hordta a vizet. A lány kíváncsi lett. Kiúszott, majd felöltözvén közelebb ment a vízhordóhoz. Először csak messziről nézte, a fa mögé bújva kísérte figyelemmel a férfit. Látta akaratát, hogy milyen kitartással serénykedik, s még kíváncsibb lett. Közelebb ment, s megkérdezte, mit csinál? Míg a vízhordó beszélt, a lány figyelte. Elbűvölte annak kedvessége, szemének csillogása, amit a munkájának szeretete csillogtatott és azt kívánta, örökké itt élhessen, segíthesse munkájában. A legénynek is tetszett a királylány, így kérte, maradjon vele. Teltek, múltak a napok és a királylény gondoskodása mellett a vízhordónak is több ideje maradt a munkája végzésére. Idővel épített egy vízhordó berendezést, amely átvette két kezének munkáját és a víz erejének felhasználásával, működtette a malmát. Később a helyi gazdák megkérték, építsen egy nagyobb rendszert, ami az ő malmukat is működteti, de egy nap a lány hamarabb végzett munkájával. Gondolta meglepi kedvesét, s látogatása alkalmával visz neki ebédet. Útközben eszébe jutott a kék vizű tó, ahol annak idején fürdött, így tett egy kis kitérőt. De a tisztáshoz érve földbegyökerezett a lába. A tó helyén csak egy nagy gödör éktelenkedett. Alján már alig volt víz. A környező hegyek hiába folyatták bele csatornáikon az esőt, nem bírták felvenni a versenyt a vízhordó berendezéssel. A lány térdre rogyott, kezébe temette arcát és csak zokogott. Egyszeriben kiáltásra lett figyelmes, s a hang irányába nézett. Lent a mélyben, a megmaradt víz felszínén egy hal kiáltozott: Segítség! A halacska elmesélte, hogy a víz apadásának következtében társai elpusztultak, s lakóhelye veszélybe került. Már csak ő maradt az egykori kék tó utolsó lakója. A királylány arcán könnyek csorogtak végig. Felnézett a gödör tetejére, a vízhordó berendezés irányába és éktelen haragra gerjedt. A düh, pedig mérhetetlen erőt adott neki. Felindultságában cselekedett is. Útjába akadt egy nagy, vastag fadarab. Felkapván a berendezéshez indult, s elkezdte ütni. Hosszú percekig csak csapkodta, majd visszament a halhoz. Sokáig csak állt a parton, s nézte szomorúan az egykori tó helyét. A halacska csak félénken, mert kitekinteni rá. Meg sem mert szólalni. A lány lehajolt, megtöltötte az ebédhez magával vitt üveget vízzel, s odaszólt a halhoz: Gyere velem. Majd én keresek neked új otthont… - mondta halkan. Azzal becsúsztatta egy üvegbe, s elindult visszafelé. Hátra sem nézve többet. Összeszedte holmiját, zsebébe tette a kismadarat, hóna alá kapta az üveget a hallal, s így ballagtak – maga sem tudva, merre…
Már sötét volt, mire hajlandó volt megállni, pihenni. Zsebe mélyén a madárka elcsendesedve, az igazak álmát aludta. A hal is már csak pislogott nagyokat, s csak a kíváncsiság tartotta ébren. Megállt, s leült egy fa tövében. Alatta a moha kényelmesnek ígérkezett. Kabátját magára terítve, el is aludt nyomban. Reggel a madárka hajnali napköszöntő csicsergésére, és az üvegben lévő víz loccsanására ébredt. Rájuk mosolygott, s ők vissza rá. Ekkor a nap már magasan járt, a fa nem sokáig nyújtott árnyékot. Hamar meleg lett. A lány útnak indult kis barátai társaságában. Nem akart már emberekkel találkozni. Gondolatai közt megjelent apja, s ettől honvágya lett. Arra is gondolt, hogy haza megy. Elszomorította, hogy biztos aggódnak érte. És erről ismét eszébe jutott, miért is indult útnak. Még jobban elkeseredett, mikor arra gondolt, hogy ismét letért a kijelölt útról, amit saját magának állított fel. És ahogy ezen gondolkodott, léptében majdnem eltiport egy virágot. Megijedt, s menten lehajolt hozzá. A virág sértetlen maradt. Szirmai szivárványos fényben verték vissza a nap sugarát. Illata pedig bódítóan hatott. Ahogy nézte, észre vett a szirmai alatt megbújva egy pillangót. Édesen és békésen aludt. Mosolya aggódásba esett. Ilyenkor már rég ébren kellene lennie - gondolta magában. Megsimította ujjával a hátát. A pillangó szárnya megrebbent. Szemét lassan kinyitotta, s farkasszemet nézett a lánnyal. Beteg vagy pillangó? – kérdezte tőle. A lepke felmászott a virágra, s széttárta szárnyait, ahogy nyújtózkodott egyet. A lány még sosem látott ilyen szép lepkét. Ámulattal nézte. Fáradt vagyok – válaszolta kisvártatva a pillangó. Napok óta csak szállok egyfolytában. Az otthonom elveszett. A tűz martaléka lett, mikor az emberek felelőtlenül felügyelet nélkül hagyták, s szabadon égethette fel maga körül a rétet, ahol éltem. Sok társam odaveszett. A többiek, kitudja merre, mutatott a messzeségbe. Egyedül maradtam, hajtotta le fejét búsan. A madár mellé repült, s szárnyaival megsimogatta arcát. Majd tett egy-két örömkört felette, s odaszólt neki. -Gyere velünk. Mi is otthont keresünk. Jobb együtt keresni, mint egyedül – mondta. A pillangó felnézett rá, s mikor meglátta mosolyát, elhitte, hogy lehetséges.
Egy folyó mellett haladt útjuk. Partjain a kövek csendesen pihentek. Testükkel vezették a vizet. Különös hangot adott a vízcseppek súrlódása hozzájuk. A friss illatot mindenfelé érezték. Szinte csábítón vezette őket. A lány egyre gyorsabban haladt. A madár a pillangóval előre szállt. Kis idő múlva furcsa arcot vágva tértek vissza és láthatóan meg sem tudtak hirtelen szólalni. -Mi történt, mondjátok már? Kérte őket izgatottan a lány. Egymás szavába vágva, s így egymás hangját elnyomva próbáltak szárnnyal, lábbal magyarázni. De a királylány csak nem értette. A madár csőrével megfogta ruhája szélét, s húzni kezdte. A pillangó pedig szárnyaival lökdöste, hogy minél gyorsabban ő is láthassa, ami ennyire felizgatta őket. Majd a királylánynak végre leesett, hogy azt akarják, menjen velük. Először csak szaporábban szedte a lábát, végül futni kezdett. Hóna alatt az üveg víz, benne a hallal, ide- oda csapódott. Végül felértek a domb tetejére. Hirtelen megtorpant. Előtte mély szakadék tátongott, de nem ez tartotta vissza. Lába az ámulattól gyökeret vert, majd letette az üveget, melynek szélére a halacska kikönyökölt, s egy halk sóhajt hallatott. A lány csak állt, s körülötte szaladt a világ. Ő csak nézte a tájat, amilyenhez foghatót még soha nem látott. Nézte odalent a smaragd színű tavat, melynek partján a fű lágy táncot járt. Nézte a könnyed fodrokat rajta, ahogy a szél játszik simogatón vele. Felette a pillangókat, kik önfeledt játékot játszottak. Feljebb, a tó felett körben hófehér sziklák meredeztek. Lágyan csorgatták az ég könnyét magukon, egyenest bele a tóba. És látta a lenyugvó nap fényét a vízen, melynek tükröződése utat rajzolt a felkelő csillagoknak. S az illat, mely a folyó mellett végig kísérte őket, itt most teljesen körbefonta lényüket. Most már azt is tudta honnan jön. A sziklák tetején, virágzó gyümölcsfák pihentek. Virágjukon ezernyi méhecske iszogatta édes nedűjük. A királylány lassan indult el lefelé a szurdokon.. Haja csapzott volt, ruhája szakadozott, lábain sebek éktelenkedtek. Cipője is elkopott már, de nem törődött vele. Szívében valami új erő ébredezett. Ahol a patak belefolyt a tóba, - mély gödröt vájva testével- megálltak. A lány lehajolt. Kezét belemerítette a hűs vízbe, s felfrissítette fáradt arcát. Arra gondolt, milyen jó is, hogy annyi bánat után boldognak látja útitársait. És egy nagy sóhajjal esett abba a gondolatába, hogy ő vajon mikor lesz ilyen boldog? A szemébe könnyek gyűltek. De inkább most örülni akart. Hiszen milyen csodás helyre vezette őt a sors. Otthon vagytok!
Mit csináltok itt?! Hallottak mögülük egy erélyes hangot. Nem tudták mire vélni. Azonnal menjetek el innen! - kiáltotta újra a hang. A lány szeme elé emelte kezét, hogy a nap fényétől láthassa a hang gazdáját. Azonnal menjetek! Semmi keresni valótok itt! Ismételte az alak és mire visszajövök, ne lássalak itt benneteket! - hangoztatta újfent. Azzal sarkon fordult, s elment. A lány meglepetten nézett utána. Ilyen rideg emberrel még nem is találkozott. De sejtette, hogy ki ez az ember és somolygott huncutul az orra alatt. Kis idő múlva jött is a férfi. A lány háttal állt neki. Rég látott már fehérszemélyt a közelében. Oly régen élt már itt, hogy idejét is elfeledte. Szeme egy hosszú pillanatig elidőzött a lány alakján. Még mindig itt vagytok? - kérdezte határozottan, de nyugodt hangon a férfi. A lány nagyot ugrott ijedtében, s rögtön méregbe is gurult. Oda állt a férfi elé, s magán is meglepődve, hogy egyszeriben milyen bátor lett, megkérdezte.- Miért zavarsz el minket? Hiszen a légynek sem ártunk. Elnézést, ha megzavartuk nyugalmad, de nem tudtam, hogy él itt valaki. Mondta neki kedvesen, közbe mélyen a szemébe nézett. A remete meglepődött a lány bátorságán. Sosem kellett még kétszer elzavarnia senkit. Hirtelenjében nem is tudta igazán megmondani, hogy miért is nem látja szívesen itt az idegeneket. Mindjárt itt az este. Hova is mehetnék? Ki tudja, hol érne a sötétség. Fáradtak is vagyok, és oly régóta vándorlok. Kérlek, engedd meg, hogy itt maradhassak legalább ma éjjelre. Holnap reggel majd tovább állok. - kérte őt a lány. A remete hallgatott. Nem tudott tovább érvelni. Még senki sem kérte, hogy menedéket nyújtson neki. Mivel a lány látta, hogy hajthatatlansága már ingadozóban, tovább kérlelte. Az erdő tele van vadállatokkal. Ha egy is megtámadna, nekem már nincs erőm ellenállni. Csak nem vennéd a szívedre, hogy valami bajom essen?
Nekem nincs szívem, felelte a remete. Hogyne lenne…, itt dobog bent – tette kezét a lány a férfi mellkasára. A remete, mint akit megégettek, hátra hőkölt. Két kezét a mellkasára szorította és fájdalmában kétrét görnyedt, majd Noel fájdalmas arccal felnézett. Menjetek el! És feltápászkodott. Csak ment, hogy ne is lássák fájdalmát. Végül egy szikla tövébe leroskadt a földre. Szíve össze-vissza kalimpált, s ahogy a fájdalom megszűnőben volt, érdekes melegség árasztotta el. Mi ez? kérdezte magától. Már sötét volt, csak a hold világított. Fénye visszaverődött a fehér sziklákról. A lány még mindig a parton állt. Tanácstalan volt. Most mit csináljak? A távolban farkas vonyítást hallott. Ha elindulok, felfalnak a ragadozók, ha meg itt maradok, a remete hasít szét. Nagyon félt, de nagyot sóhajtott, miközben érezte tér vissza az ereje. De hasítson inkább, mint megint megfutamodjak. Itt maradok. Jelentette ki most már határozottan. Látott messzebb egy házikót. Talán ez a remete háza, gondolta magában. Keresett közelében egy kényelmes zugot, mert bemenni azért még nem mert, majd leheveredve nyomban el is aludt. A reggel Noelt is a szabad ég alatt érte. Magához térve nyújtózott egyet, s jólesően tapasztalta, hogy a fájdalom megszűnt. Talán csak álmodtam, gondolta magában. Elindult szokásos útjára, amely a tó partján haladt és közben kiszedegette a vízbe hullott faleveleket, uszadékot, s minden olyant, ami nem illet bele. Ahogy le-lehajolgatott, a lepkék álmukból ébredve röppentek fel egymás után a virágokról. Rájuk csodálkozott. Még sosem időzött el rajtuk a szeme. Nem is tudta, hogy itt ennyi pillangó található. Éles csivitelés hallatszott felette. Ébredt a természet is. Felnézve látta, hogy a madarak csapatba verődtek, s ide-oda repültek. Kíváncsi lett, hogy mit csinálnak. Nézte őket egy darabig, majd rá jött, hogy szállni tanítják kicsinyeiket. Noel elmosolyodott alig észrevehetően. Majd hirtelen arcához kapott. Szíve a mosolyra válaszolt, s nyomban komorrá is vált. Nem értette, mi történik vele. Eközben a királylány a fa alatt heverve, de már felébredve figyelte a remetét. A férfi nem is sejtette. Kicsit félt, hogy ha észreveszi ismét el akarja zavarni. Látta, hogy a ház felé tart. Gyorsan összekapta magát és besietett a házba. Sötétség fogadta és dohos szag. Iparkodva kinyitotta az ablakot, s a beáradó fényben észrevett a sarokban egy seprűt. Kezébe kapta, és sebes iramban kisepert. Közben figyelte az ajtót mikor nyílik, mert már egész közelről hallotta a férfi lépteit. Tudta, hogy jön, mégis megijedt a kinyíló ajtó hangjától. Torkában hevesen vert a szíve. Most fog csak igazán kidobni, gondolta. Hát te? Mit keresel itt? Kérdezte Noel meglepődve. Ami nyomban átváltott méreggé. Én, én csak gondoltam segítek. Megköszönöm, hogy mégsem zavartál el, s igaz a ház oldalában, de azért biztos helyen alhattam – mondta megszeppenve a királylány .- Nem mondtam, hogy maradhatsz – csattant fel a férfi… - De ha már így esett – váltott szelídebb hangra, s látom kibírom, nézett körbe és te is… hát nem bánom. Maradhatsz egy pár napig. Mondta engedékenyen. A lány nagyon megörült a férfi kedélyesebb hangjának. Megfeledkezve magáról, boldogan a nyakába ugrott. Aztán amilyen hirtelen történt, olyan hirtelen meg is ijedt a kiszakadó reakciójától. Majd zavarában ruhája szélét gyűrve fülig pirult, és kiszaladt a házból. Azt már nem is látta, hogy a remete ismét kezét szívére szorította és mellkasán az ing láthatóan rezgett ütemes lüktetésétől. Bár nem tudta mire vélni mi okozta, de szíve szűnni nem akaró melegséget érzett.
Nekem így indult a napom:
Egy mosollyal.
Igen, én magamon is tudok mosolyogni. Ez is olyan pajkos kis odacsapó mosoly, amely kiszökik akaratlan is a nap bármely percében. Igazán nem is tudom, hogy lehet mosoly nélkül élni? Hogy nézne ki, ha ránctalan maradnék? És nagypapa szerint, aki nem mosolyog, annak sosem fog beleszeretni senki a mosolyába.
Egy mosolytól azt hiszik sokan, hogy minden rendben van. Rendben. De vajon mi is a rendben egyáltalán?
Hogy nyugodt vagy, mert minden körülötted sima? Hogy van valaki melletted, aki meghallgat? Hogy nincs anyagi gondod? Hogy egészséges vagy? Vagy mindez együtt?
De ezek mellett is lehetsz gondtalanul mosolygós!
Még ha csak pár percre is. Mert ugye elfeledni a hétköznapi dolgokat nem lehet, de véleményem szerint megfeledkezni róla néha igenis kötelező! (én legalábbis kötelezővé tenném, mert annyi haszna minimum van, mint a matekházinak, amit egymásról másoltunk a pad alatt) Egyszerűen kell a könnyed, felhőtlen, örömteli pillanat.
Kérdés, hogy Te akarod-e?
Mi lenne, ha eldöntenéd, hogy igen: Akarom! :)
Magad miatt, jövőd miatt, a saját örömödért. És nem másért, csak hogy ki tudd mondani: Jól vagyok!
ezek vagyunk mi
félszárnyú angyalok
amit néha felismerünk, mégis rácsodálkozunk
és mennyire egyszerű a megoldás
csak szeretni kell a másikat
szorosan magadhoz ölelni
és együtt képesek vagytok rá
felszállni a magasba
Jó lenne, ha fáznék Veled
Érezném, hogy másképp is lehet
Akarnám, hogy máshogyan fájjon
Őrülten kell, csak azt látom
És akkor, ha lehet, inkább mégis
Hagyjad bennem még, azért is
Nem lesz baj majd akkor sem
Veled együtt ez is kell nekem
És a többi még mindig teljesen mindegy
Két másodpercben Ő benne él
Úgy is érzem, ha nem beszél
Mikor átölel, többet mesél
Ugyanazt mondja, mit Te kérdeznél
De egy dolog van, mit nem értenél
Ez attól lesz más, ha szeretnél…
Minden éjjel vártam Rád
Hogy töltsed velem az éjszakád
Csak ennyi. Nem volt ez semmi
Nem volt ez csupán egy villanás
Pár percig tartó lángolás
Csak ennyi. Nincsen már semmi
Ha felhív és elmondja gondolatát
Hogy velem töltené az éjszakát
Csak ennyi. Nem lesz ez semmi
Forró
Fürdőkádban
Testem
Elhagy
Érzem
Erőtlenül
Egyre
Lazulok
A habfürdő
Megremeg
Elmerülök
A vízben
Tükrön
Páracseppek
Születnek
Halnak
Nincs zaj
Számomra
Nem hallatszik
Mégis
A szívem
Dobbanása
Belefullad
Az áradatba
Nézz bennem
Én hagyom
Nem fáj
Titkom nincs
Mégis
Ezer az akadály
Hogy érthessél
Engem
Nem látható számodra
Az a mind
Ami bennem ragadt
Sok jó és rossz egyaránt
De én, én vagyok
És talán
Sosem voltam ennyire igazán
Elrejtve
Mindenki szeme előtt
Saját börtönöm árnyékába
én álltam és éreztem, tudtam, nem kérdeztem
hogyan csöppentem vissza a mába
és miért tartott a másik világba
mégis miként arcomról visszaverődtek a fények
mosolyogtak bármerre is nézek
egyszerűen jó, hogy Veled és mindez
és szeretném, ahogy van megtartani
önmagáért újra még így álmodni
csak önzőségem nézd el nekem
hogy szeretném megvédeni az egészet a világtól
attól mi taszít, a rossz indulattól
és leginkább mégis önmagamtól...
