lélek-részlet

egyszerre akar is írni és nem is. ez már egy olyan kor még nálam is,hol nincs papír és toll,meg szanaszét saláta hegyek, amit utóbb elő lehet még kukázni is akár, véglegesen ha úgy alakul valamennyi szót nyomtalanul egy del követ. eszembe jut amikor még minden nap írtam. és igen, ez évekig tartott és eszembe jut amikor évekkel később, de a mostanihoz képest ez akkor is évekkel ez előttinek mondhatóan valamennyi emlék-jegyzetet egy pillanat alatt dobtam a tűzbe. nem akartam nyomot hagyni. újra akartam kezdeni és el akartam felejteni önmagam. de mégis emlékszem töredékekre, amelyeket nem lehet és akarva se tudnék elfelejteni. vannak benne jók és rosszak is. akad, amit viszont nem tudok felidézni bármennyire is jó lenne. olyan mintha egyszerre látnám egy tegnapomban és tízen akárhány évemben önmagam. és ma reggel újra 18 vagyok. az egyszerre nagylány és a menedéket kereső kislány. tele vagyok naiv gondolatokkal, amelyek a következő percben még magam is kinevetnék, de valahol mégis jó ebben az egészben hinni. és annyi minden után, kissé nagyképűen, félig flegmán, tele szenvedéllyel és hévvel, persze mindezt pillanatnyi magabiztossággal előadva, azt hiszem nagy dolgot kaptam. olyat, amit eddig én még soha senkinek nem engedtem, nem akartam, nem mertem... és nem tudom hogy felvállalnám e, ezért gondolom nagy dolognak. előttem egy 20 éves srác, a lelke, a mindennapjai, onnan belülről. vajon van, ami maradt belőle abból az énjéből még most is?
amolyan igazi őszi reggellel indult a mai, amikor kissé csípős az ébredés szele, de már érzed fel fognak melegíteni azok a napsugarak. hiába hétfő reggel, nem kell sietni. fekete borító és az első lap, a második, és április derekán járunk. közbe szólnék, kérdeznék, valahogy mondanám... de hiszen ez nem is most van! tisztára beleéltem magam. és még magam sem tudom hogy mennyi mindent segíthet majd mindez megérteni miközben megint eltűnődöm azon, míg én csak azt gondolom hogy ez neki is jó, ő is élvezi, ő is tudja, ő is... addig ő vajon? néha jó lenne ha nem is tudni, de érteni tudni a miérteket. hogy mi rejtőzik ténylegesen a pillantok mögött. de lehet az törné össze a pillanatot? néha saját magam is jó lenne megérteni, hogy még mindig miért nem merek szabadulni saját kreált börtönömből, annak ellenére hogy érzem mennyire jó vele a szabadság szele. és ez nem paradoxon. vele érzem és szabadnak magam, könnyűnek, készen a repülésre...
és eközben mennem kell dolgozni, ez próbál visszahúzni és mégis ma valahol egész nap nagyon máshol és nagyon messze járok, még magamhoz képest is. de akkor is szeretem a pesti életet. a jelent. azt ami most van és azt ahogy eljutottam ide és ahogy épp megélhetem. és én csak ilyen akarok lenni, amilyen vagyok. és csak remélem hogy ő pont ilyennek (és) akar...