Make Me Happy

Nincsenek igazi "hepiendek"? Hát vagy csak nem ismerni fel? Ó, de mennyi olyan alkalom volt már hogy vissza akartatok rántani a Földre,a helyett hogy megtanulnátok Ti is... Minden csak látszat és a boldogság mögött ott állnak sorban az apró lemondások, gondok, kudarcok, titkok és hazugságok. Így kerek az egész. Vagyis, csak így kellene annak lennie? De én máshogy is gurulok!
És mert minden olyan másnak tűnik... nem az endre, (amúgy sem tudom ki lenne az az endre) hanem csak a hepire gondolok, a jelenre. Hiszen ezt akarom és ezt kell megélni, ami most van, az apró pillanatokat!
Egy fehér sportcipő, harisnya, farmer szoknya, átmeneti kabát otthon maradt felelőtlenül, nem gondoltam a reggeli hűvösre. Igen, beköszöntött az ősz és most még a szebbik fajtát éljük át, délutánonként napsütéssel. Ezt szeretem. Frissen mosott haj, semmi smink,sem ékszer, csupán jó nagy mosoly. Sosem volt trendi, sosem volt feltűnő. Nem volt a fiúk és a férfiak kedvence sem. Most sem az. Nemis sajnálta sosem. Nem ez számít. Akiket szeret, azok számítanak neki. Más nem. Amennyire hiszik, hogy nyitott, annyira zárkózott is. Van, aki irigyli és van, aki ezért nem eviláginak nézi. Határozottnak látszik és magabiztosnak. Fejét felemelve tartja, kihúzott háttal áll. Nem látszik rajta, de nem is kell a többi. Éppen kifelé néz a villamos ablakán. Pár percre elhagyhatja az iroda 4 falát. Gondolatai is máshol járnak. Hihetetlen gyorsasággal képes fejében a helyszíneket és hangulatokat váltani. Az első villamos megállónál szerelmes, a másodiknál csak egy kislány, a harmadiknál határozott, a negyediknél szorongás fogja el, az ötödiknél dühös, a hatodiknál pedig le kell szállnia majd. Kezében egy nagy szatyrot szorongat, abba kapaszkodik. Kis mosoly szája szegletében. Eszébe jut, hogy miként nézhet ki mások szemével. Jól érzi magát így. Fantáziája határtalan, bármit képes elképzelni és belemenekülni. Ismét mosolyra húzza a száját, vagy ez még ugyanaz és szüntelen mindig tart? Ez is azzal jár, amit a ma reggeli ébredő aranyfestékes napsugarak és egy munkába tartó út adott. Jó rágondolni. Jó RÁ gondolni! Viszi a képet és az érzést tovább és vissza a munkahelyére, hogy napközben is vele legyen. Hatodik villamos megálló. Nem hősünk, de leszáll és boldog.

what makes the butterfly fly

Egy kisfiú sétált hazafelé. Nem olyan nagyvárosi fiú, hanem itt az utat fák szegélyezték. Kellemes a délutáni a napsütés. Az egyik fa tövében valami érdekesre lett figyelmes, talált egy bábot. Eleinte nem nagyon tudta mi is lehet az és vajon benne, csak fantáziával kezdte találgatni. Óvatosan kézbe fogta, és boldog kíváncsisággal folytatta haza az útját. Később édesanyjától megtudta pillangó lesz belőle. Ő pedig egyre izgatottabb lett és minden pillanatban azon volt, hogy megfigyelje miként változik a gumó valami egésszel mássá. Semmi esetre sem akart lemaradni az eseményről, de ez nem egy pillanat töredéke volt. Türelem és kitartás folyamatosan kellett mindehhez. Napok teltek el, mígnem megjelent egy kis rés a bábon. A kisfiú órákon át, szinte mozdulatlan nézte, ahogy a pillangó azon a kis lyukon próbálja magát átpréselni és küszködik azért, hogy végre kiszabaduljon. Ez egy ideig ment is neki, de néhány óra után azonban teljesen kifulladt és úgy tűnt végleg a bábjában reked... A fiú megsajnálta, és óvatosan egy kis ollóval felvágta a báb egy részét, hogy segítsen a pillangónak, aki könnyedén ki is szabadult a bábjából . Duzzadt teste volt és kis fonnyadt szárnyai. Eleinte némi csalódottság is látszott az őt csodálattal váró szemében, ám a kisfiú mégis szűnni nem akaró érdeklődéssel várta, hogy a védtelennek tűnő élőlény kitárja a szárnyait és színeit büszkén közszemlére téve belefogjon rövid kis életébe. Sokáig várt, de hiába... A szerencsétlen pillangó csak esetlenül bukdácsolt. A kisfiú pedig nem értette, hogy mi lehet a baj, miért nem repül? Holott a pillangó életéhez ez is hozzá tartozott. Szüksége van időre, kitartásra és küzdelemre, hogy a szárnyai megteljenek élettel. Ha repülni akar, akkor azért küzdenie kell!

...ha repülni akarsz, akkor azért küzdeni kell!

that we are simply good

egyik nap elér
nyomodba másik kísér
idő előtt összeér
nem tudod hogy ébredtél

vagy csak egy új álom ez
ami mindent körbevesz
halk zajjal ezernyi nesz
kérlek, lélegezz!

ne add fel a pillanatunk
értünk kelt fel a mi napunk
könnyebb, ha együtt álmodunk
egyszerűen jó hogy vagyunk

lélek-részlet

egyszerre akar is írni és nem is. ez már egy olyan kor még nálam is,hol nincs papír és toll,meg szanaszét saláta hegyek, amit utóbb elő lehet még kukázni is akár, véglegesen ha úgy alakul valamennyi szót nyomtalanul egy del követ. eszembe jut amikor még minden nap írtam. és igen, ez évekig tartott és eszembe jut amikor évekkel később, de a mostanihoz képest ez akkor is évekkel ez előttinek mondhatóan valamennyi emlék-jegyzetet egy pillanat alatt dobtam a tűzbe. nem akartam nyomot hagyni. újra akartam kezdeni és el akartam felejteni önmagam. de mégis emlékszem töredékekre, amelyeket nem lehet és akarva se tudnék elfelejteni. vannak benne jók és rosszak is. akad, amit viszont nem tudok felidézni bármennyire is jó lenne. olyan mintha egyszerre látnám egy tegnapomban és tízen akárhány évemben önmagam. és ma reggel újra 18 vagyok. az egyszerre nagylány és a menedéket kereső kislány. tele vagyok naiv gondolatokkal, amelyek a következő percben még magam is kinevetnék, de valahol mégis jó ebben az egészben hinni. és annyi minden után, kissé nagyképűen, félig flegmán, tele szenvedéllyel és hévvel, persze mindezt pillanatnyi magabiztossággal előadva, azt hiszem nagy dolgot kaptam. olyat, amit eddig én még soha senkinek nem engedtem, nem akartam, nem mertem... és nem tudom hogy felvállalnám e, ezért gondolom nagy dolognak. előttem egy 20 éves srác, a lelke, a mindennapjai, onnan belülről. vajon van, ami maradt belőle abból az énjéből még most is?
amolyan igazi őszi reggellel indult a mai, amikor kissé csípős az ébredés szele, de már érzed fel fognak melegíteni azok a napsugarak. hiába hétfő reggel, nem kell sietni. fekete borító és az első lap, a második, és április derekán járunk. közbe szólnék, kérdeznék, valahogy mondanám... de hiszen ez nem is most van! tisztára beleéltem magam. és még magam sem tudom hogy mennyi mindent segíthet majd mindez megérteni miközben megint eltűnődöm azon, míg én csak azt gondolom hogy ez neki is jó, ő is élvezi, ő is tudja, ő is... addig ő vajon? néha jó lenne ha nem is tudni, de érteni tudni a miérteket. hogy mi rejtőzik ténylegesen a pillantok mögött. de lehet az törné össze a pillanatot? néha saját magam is jó lenne megérteni, hogy még mindig miért nem merek szabadulni saját kreált börtönömből, annak ellenére hogy érzem mennyire jó vele a szabadság szele. és ez nem paradoxon. vele érzem és szabadnak magam, könnyűnek, készen a repülésre...
és eközben mennem kell dolgozni, ez próbál visszahúzni és mégis ma valahol egész nap nagyon máshol és nagyon messze járok, még magamhoz képest is. de akkor is szeretem a pesti életet. a jelent. azt ami most van és azt ahogy eljutottam ide és ahogy épp megélhetem. és én csak ilyen akarok lenni, amilyen vagyok. és csak remélem hogy ő pont ilyennek (és) akar...