már annyira gyűlölöm a jeget és a gőzölgő csatornákat és utálom a havat, vagy az annak látszó akármit is, nem tudom élvezni a pillanatra még karácsony táján akár romantikusnak és hangulatosnak mondható csendes hóesést sem és nem akarom többet a befagyott tócsákat, a csúszós utakat, a kesztyűt, a csizmát, a meleg kabátot és a fél órás öltözz- vetkőzz dolgot. herótom van tőle. mindentől ami hideg.
de nem tehetek semmit, csak lázadhatok és tűnődhetek, hogy minden ellenére az idő meg én valahogy olyan semmilyen viszonyban vagyunk. egyszerre számít és nem is, ahogy látom a napok, hetek és évek múlását, meg hogy mindig eggyel több a gyertya a tortán, már amikor van torta...
de jó várni némely pillanatokat és végül ha majd csak egy sóhaj marad mindebből és belőlem, akkor is és azért is meg vagyok győződve arról, hogy tavaszodik, mert már annyira azért mégsem kúsznak belénk a mínuszok
jó hinni benne és Benned...
és ha néhol kiolvadnának az érzések amelyekben vagyunk
nem akarnék tudomást venni a káoszról
arról hogy miért van, hogy az egyik ember bármit megtenne a másikért,
de a másik nem tenne meg bármit az egyikért?
miért képtelenek egyesek észrevenni és élvezni a szerencséjüket
megállni egy pillanatra és igenis kimondani, megbecsülni a másikat
és ott megvethetném a hazugságot, a megcsalást és a gyávaságot
de más ésszel és szívvel mérlegelve mindaz, mire szükségünk lehet...
és épp ezért fonódnak egymásba az érzelmek?
néha úgy nézem a környezetemet, mintha én nem is lennénk része
csupán próbálom megérteni a fájdalom és az összeszorult torok kapcsolatát
és abban a tudatban hogy igazán sosem fogom, egyszerűen
szeretnék tovább szeretni. tovább szeretve lenni!
és a többi mindegyis mert végül csak egy sóhaj marad...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése