képaképben

Tegnap kotorásztam a gépen, és olyan régi és új képeket találtam, amelyeket egészen máshogy láttam este, mint korábban az előtt... JÓ DOLOG VISSZATEKINTENI? Egy csomó fotósorozat, pillanatkép és némelyikről már azt sem lehet tudni pontosan mikor és hol. A múltat idéző villanások és az újabb fejezetek váltakozása, a valahonnan lementett, e- mailen átküldött, telefonnal kreált képek tömkelege, mosolyok, grimaszok, homályos arcok, amelyek nem csak az én mappámba kerültek, ott vannak, nyomot hagytak máshol is...

Aztán arra is gondoltam, mennyire csodálatos, vagy épp mennyire szar volt némely időszak és az utóbbiakból nyugodtan kimaradhatott volna PÁR FEJEZET. De mégsem. Mert rájöttem, hogy erre is szükségem volt! Előttem az életem nyilvánosan látható formába öltve. És láthatom, vagy épp nem, hogy akkor mi maradt ki. Csupán, mert hagytam, hogy kimaradjon a pillanatból. Megfeledkezve arról, hogy egyszer élünk!

Sok mindent meg kellett és talán még többet kell tapasztalnom, hogy milyen szenvedni, érezni, hogy nem szeretnek eléggé, vagy, hogy épp túlságosan szeretek, nem érzek semmit, vagy gyáva vagyok. Milyen változni az idővel, ahogyan minden más is változik, milyen füzeteket teleírni, onnan lapokat kitépni és azt hazudni a világnak, hogy milyen boldogok vagyunk. Szemébe nevetni a fájdalomnak, elhitetni megannyi dolgot még saját magunkkal is, aztán este, lefekvés után a párnába könnyezni, várni, hogy elaludjunk, majd később meg letagadni és csupán egy nagy mosoly, ami jut belőle Neked is, mikor reggel minden megy tovább...

Tovább lép. És megint esik. De engem feldob az eső! :) És ez is, ezek is az életem része (volt). Amit tudnom kell később is. Akkor is, ha húsz év múlva [sem] fogja tudni senki, hogy ki vagyok én, de én tudni fogom, hogy nekem ezeket sikerült megtanulnom, megélnem, hogy néha táncoltam egy kötélen, de megtanultam táncolni és élveztem még a játékot is a zárral. De végre kész vagyok kinyitni és beengedni rajta Téged. Itt elkezdődött valami más, valami egészen új. Velem. És jó hogy itt vagyok, hiszen hogy nézne ki az ÉLETEM NÉLKÜLEM?!

nyújtom a percet

csak 5 percet adjál, majd a Tied vagyok,
és azután ígérem, végleg itt maradok,
ennyi kell, hogy együtt kezdhessük, el
a többit nem tudom, hogy mondjam el

még nem érted azt milyen jó, hogy vagy
egy mosoly mikor benned nyomot hagy
egy pillanat és máshogy jön a következő
és mindez minek is köszönhető...

így volt az első...

rájöttem, hogy rengeteg dolgot élhet át sokadszorra, és mégis először az ember. ez persze nagyon paradoxonul hangzik, de így van. és bár sokadszorra találkozhatunk az érzéssel, (ha hagyjuk magunkat hogy találkozzunk vele) és nyilván ahogy Te sem, én sem először érzem, de nincs más, mégis szeretlek! és amikor neked mondanám, akkor mégis olyan, mintha először tenném. egyszerűen a fejem búbjától a lábujjam hegyéig biztos vagyok benne, hogy így van, és hogy ezen nem lehet változtatni. (legalábbis abban a percben nem) és összességében már annyira nem is rémít meg, hogy ez ilyen, hanem biztonságot, támaszt és erőt ad, és segít. és egyszerűen csak jó, hogy ezt érzem. valahogy most van egy pont. egy pont, amikortól kezdve az egész más. amikor biztos vagy benne, hogy ez nem a megszokott, hanem valami annál sokkal jobb, és hogy ezt a valamit meg kell őrizned, mert fontos. mert nélküle is lennél, de valamitől mégis kevesebb lennél…

1-0

ebből is színek nélkül csak látszatra
de már nem kérek köszönöm másnapra
nem baj csak ne álljál mint aki készen
pedig sehogy sem, nemhogy egészen

hol kinyílik egy ajtó ott bezár egy ablak
mégis adjunk hálát annak a pillanatnak
ahol be tudtál nézni és észre vettél
az ürességen kívül mást is éreztél

mert a legtöbb épp kinyit, fent van akkor
majd becsuk és lent van attól a pillanattól
felvillan, rémlik, láttad, mégis ez körbejár
de ha kell akkor más és rád mégsem vár