XXX

Kiszámíthatatlan 20 fok körüli szürkület amiről nem lehet eldönteni igazán hideg vagy meleg. De minden olyan nyugodt még a dugóban araszolgatás is a rakparton... A szélvédőről vakítóan verődnek vissza a napsugarak. Éget is és nem is. Friss, még meleg kroászon majszolása közben (de a morzsákat össze szedem) a Hattyúk tava szól és igen azt hiszem ennyi idő után be kell látni szeretem a klasszikus zenét. Persze nem annyira mint ha az AC/DC rezegtetné az üveget, de szeretem!

Ma reggel épp nem kapott el semmilyen pánik roham és amúgy is az elkövetkezendő években történnek a legnagyobb dolgok és tele lesznek izgalommal!

Valami egészen újnak a kezdete mindez! Ez most mélyebben van. Belement egészen a lelkembe vagy oda bentre valahová...

.... és eltelt az egész nyár! Észrevehetetlenül. Az egyetlen dolog, ami kissé elbizonytalanít, hogy nagyjából ott tartok, hogy egyszerűen megállt az idő és nem halad tovább.  Egy újabb lecke! Ennek sosem lesz vége már látom :)

Először is a saját csapdámból kell kitörni. 

De miért nem tudok visítani, ha pókot látok és undor arccal félretolni az ebédem, csak mert valami szösz éppen a közepébe szállt, miért nincs igényem a folyosón valami tipegőbe folyton
kopogni és miért ejt zavarba ha valaki őszintén bámul? Na arról meg nem is beszélve mekkora már, hogy Michael Kors- ról képes voltam azt hinni, hogy egy pop énekes figura.

Másodszor, nem megoldás, ha néha könny szökik a szemembe azt ráfogom az alibi allergiára

Harmadszor pedig vállalnom kell az érzéseimet. Talán egyértelműen ennek jött el az ideje. Szóval a változás tényleg kell. Közhely hegyek tetején majd megerősít minket, előrébb tol, vesz el tőlünk és ad nekünk. Jó lesz ez! Azt hiszem, van ez a kényszerem, hogy kiharcoljam másoktól, hogy azt mondják, fontos vagyok nekik, meg a mindenféle bókokat, csak mert ezt akarom hallani. Majd aztán megkapom, amit akarok, és lelépek. Minden érdektelen és én bántom meg Őket, hogy ne Ők bántsanak engem és úgy teszek mintha egyszerű lenne és viszek magammal mindent, fájdalmat, nevetést, emléket, a fejemben visszhangzó párbeszédeket, amit máshogy fejezek be és a felismerést, hogy megint elszúrtam, és a perverz megnyugvást, hogy lehet, hogy megint elszúrtam, de legalább nem változott semmi, visszatérek a megszokásomba és én irányítottam, csak egyszerűen gyáva voltam szembenézni önmagammal és vállalni megannyi érzést, a sebezhetőséget. Ki is az illuzionista?

Nem így akarom. Már nem... Szégyellném a következő 30 után, mikor megkérdeznék, (nem az unokák, mert így azok sosem lesznek) hogy miért vagy egyedül? És akkor azt kéne mondanom, hogy magam miatt? Mert mindenkit elmarok és megbántok, csak hogy az a kis burok az a nagy semmi meglegyen? És mikor lettem ilyen? Ilyen elviselhetetlen, ilyen nem is tudom robbanásra képes, kiszámíthatatlan valami? Ki tette, kivel tettem, kitől kaptam, mikor lett és miért lett és amúgy hol?

Az is egy változás volt...

Negyedik ráadásként nem akarok biztosítékot. Nem akarok betonba öntött szavakat. Azt az érzést akarom, mikor felhúzom a futócipőt és megtettem az első 10 km-t és azon a ponton át kell lendülni, hogy szinte már alig kapok levegőt és tovább visz a tudom maradt bennem erő és megyek. Megyek tovább és végtelennek érzem magam. Azt az érzést akarom, amikor bemész a hidegből a meleg szobába, és libabőrös leszel, és hirtelen önt el a forróság éppen ott, ahol megfoghatatlan mindenféle szag van van, amit utálsz, de az is jó, mert jó helyen vagy!