köszönöm 2012, hogy ilyen rettenetesen nehéz voltál, hogy adtál megannyi kihívást és hogy helyt állhattam és hogy mindehhez kaptam elég türelmet és kitartást.
és a legjobb dolog hogy éppen itt vagyok, ahova most érkeztem. rájöttem, hogy néha jó hagyni hogy legyen egy kis káoszom, a nagy rend nálam még úgysem vezetett semmi jóra. szinte már kell, hogy lekössön valami kuszaság, amelyben tudok vágyni egy kis nyugalomra. amelyben jó megnyugodni, rendet varázsolni és visszatérni újra. most már tudom épp, amikor igazán sehol sem vagyok, hogy nem a mögöttem lévő évek számítanak, itt nem az önéletrajz formában leírt tapasztalat. ez egy másik lap... az apróbetűs részhez. ahol sokmindent be kell látni és az is igaz, több könnyet vesztettem egy év alatt, mint egész eddigi életemben, de talán ez ezzel jár, hogy most tanulok türelmet, megértést, toleranciát. most tanulok fájni, most tanulok felelni azokért, amiket megtettem és nem tettem, amiket kimondtam és elmulasztottam kimondani. most tartom a hátam néhány régi őszintétlenségemért, most gondolok bele és fogom fel valójában, mit szúrtam el nagyon. nem ezzel mégsem értek egyet maximálisan, mert néha el is kell rontani dolgokat... amikor már nincs mit veszteni, most jövök rá, hogy tényleg néha figyelnem is kellett volna. magamra és másokra. hogy mások is vannak a világon, nem csak én. és nincs több takarózás. amúgy is kilóg már a lábam alóla, és nem akarom még jobban összehúzni magam. nem akarok nem gondolni dolgokra.
huszonnyolc éves vagyok, hét hónapos,hat napos,öt órás eddig tudomásomra jutott elmondások szerint, amikor rájövök, hogy mennyire egyértelmű minden...és sajnálom, de a cica nem jöhet velem. már nem az számít hogy szomorú e vagy szánalmas, hogy saját félelmeimen még mindig nem tudok úrrá lenni és azon kapom magam, mint a vénkisasszonyok a molyrágta viaszcseresznyés szalmakalapjaikat, úgy szorítottam mindig magamhoz valakit - csak ne legyünk ketten, a magány meg én, amikor ott akartalak látni... és valóság lehetett, hogy újra megfogtad a kezem, először... és ha ez csak egy pillanatig is tartott,mindegyis az akármeddig, tudom ez az a szívdobbanás. az a bizonyos!
és ki tudja, mi lesz jövő ilyenkor?! ebben a percben most nem is ez számít és hogy tudjam jó úton haladok, ahhoz, nem kellenek azok a fogadalmak sem, amikről tudom hogy nem tartanám be őket. ahogy jött szembe az éjfél előtti utolsó pillanat mégis nekem szegeződik a kérdés. mit fogadjak meg? megtanulok rendesen bocsánatot kérni? megy valamennyire. nem verem le a hisztim a környezetemen? haladó vagyok.hogy fésülködök minden nap? ez igazán lényegtelen. talán csak azt, hogy megtartom, akit szeretek. igen, ez jó lesz. nem leszek annyira büszke a nagy semmire. és persze lefutom a maratont!
...hova tűnt kegyed?...
VálaszTörlés