Mind and Heart

Szív: Te figyelj, hogy csinálod,hogy mindig rendben vannak a dolgaid?
 

Ész: Egyszerűen csak reálisan gondolkodom.
 

Szív: És azt hogy kell?
 

Ész: Eltakarom a rózsaszín kis felhőket és a dolgok negatív oldalát is nézem.
 

Szív: És így boldog vagy?
 

Ész: ... nem mindig, de tudod engem erre tanítottak. Mindig erősnek kell lennem.
 

Szív: Ez nekem sohase menne. Irigyellek amiért ilyen vagy!
 

Ész: Hidd el, én sokkal jobban irigyellek téged...
 

Én már nem irigykedem senkire. Néha megfordult korábban a fejemben, hogy szeretnék ilyen meg olyan lenni, meg voltak képzelgések, amelyek persze nem elképzelések, és mindig elhitettem magammal, hogy mások élete is lehet az enyém, de most egyszerűen vége csak én vagyok. És az lehetek, azzá lehetek , aki mindig is lenni akartam. Ez az esélyem korábban is meglehetett volna, meg mondhatni az enyém is volt, de nem akartam kilépni a biztonságos kis felhőcsomóból. Ahova a szél sodort vele, jó volt ott lebegni. Pedig nekem így a legjobb.

Azt hiszem, nem is tudom, mi van most. Érezte már valaki, hogy egyszerre jó, és mégsem felel meg?  Ilyesmi cipőben járok én is - ez a cipő néha túl szűk, néha meg túl nagy rám. Persze véletlen sem cerélném el másikra. Nem is tudom, hogy van és mint van, azt meg főleg nem, hogy mi lesz. Élvezd - zsong a fülembe a Punnany, és én élvezem. Csak ennyi? Máskor meg utolérne a sírógörcs. De az csak csendben. Amúgy is elhatároztam, hogy nem teszek ilyet, erős vagyok. Megannyi dolog elhatározás kérdése. Csak nem értem hogy mit nem lehet az egyszerű dolgokat néha megérteni. Akaratlanul is felhúzom magam és elszomorít ha nem értenek, amikor sehogy nem tudom máshogy kifejezni magam csak önmagammal.

És nehezen viselem a reggeleket. Ezt nem tudom letagadni. A hajnali keléseket fokozottan nehezen. Bár a holtpont után már ez mindegy is. Mondhtaod lusta vagyok, meg kifogásokat keresek, meg gyakorlatilag mindegy is mit mondasz minderre, mert egy egyre több szépségét sikerül meglátnom a napfelkeltének. Te mikor láttál utoljára napfelkeltét? Azt a sötét- szürke- fény közötti átmenetet. Hogy mennyit változk a világ pár pásodperc alatt. És erre a szemhunyásnyi időre mindig csak magam maradok teljesen külön valahol az álom és valóság közt lebegve, amikor felfogom, hogy felébredek, hogy a tavasz ellenére még mindig a nyakamig húzóm a takarót, mert az az egyetlen ami átölel. Ilyenkor magam mellé képzellek, hogy lehet minden reggel és jó volna tovább álmodni.

Csak ennyi kell

...erősnek lenni menni

erősnek lenni merni

erősnek maradni maradni

erősnek lenni szeretni




erősnek maradni menni 

erősnek maradni merni 

erősnek lenni maradni 

erősnek maradni szeretni...

welcome to 2013

 

köszönöm 2012, hogy ilyen rettenetesen nehéz voltál, hogy adtál megannyi kihívást és hogy helyt állhattam és hogy mindehhez kaptam elég türelmet és kitartást.

 

és a legjobb dolog hogy éppen itt vagyok, ahova most érkeztem. rájöttem, hogy néha jó hagyni hogy legyen egy kis káoszom, a nagy rend nálam még úgysem vezetett semmi jóra. szinte már kell, hogy lekössön valami kuszaság, amelyben tudok vágyni egy kis nyugalomra. amelyben jó megnyugodni, rendet varázsolni és visszatérni újra. most már tudom épp, amikor igazán sehol sem vagyok, hogy nem a mögöttem lévő évek számítanak, itt nem az önéletrajz formában leírt tapasztalat. ez egy másik lap... az apróbetűs részhez. ahol sokmindent be kell látni és az is igaz, több könnyet vesztettem egy év alatt, mint egész eddigi életemben, de talán ez ezzel jár, hogy most tanulok türelmet, megértést, toleranciát. most tanulok fájni, most tanulok felelni azokért, amiket megtettem és nem tettem, amiket kimondtam és elmulasztottam kimondani. most tartom a hátam néhány régi őszintétlenségemért, most gondolok bele és fogom fel valójában, mit szúrtam el nagyon. nem ezzel mégsem értek egyet maximálisan, mert néha el is kell rontani dolgokat... amikor már nincs mit veszteni, most jövök rá, hogy tényleg néha figyelnem is kellett volna. magamra és másokra. hogy mások is vannak a világon, nem csak én. és nincs több takarózás. amúgy is kilóg már a lábam alóla, és nem akarom még jobban összehúzni magam. nem akarok nem gondolni dolgokra.

 

huszonnyolc éves vagyok, hét hónapos,hat napos,öt órás eddig tudomásomra jutott elmondások szerint, amikor rájövök, hogy mennyire egyértelmű minden...és sajnálom, de a cica nem jöhet velem. már nem az számít hogy szomorú e vagy szánalmas, hogy saját félelmeimen még mindig nem tudok úrrá lenni és azon kapom magam, mint a vénkisasszonyok a molyrágta viaszcseresznyés szalmakalapjaikat, úgy szorítottam mindig magamhoz valakit - csak ne legyünk ketten, a magány meg én, amikor ott akartalak látni... és valóság lehetett, hogy újra megfogtad a kezem, először... és ha ez csak egy pillanatig is tartott,mindegyis az akármeddig, tudom ez az a szívdobbanás. az a bizonyos!

 

és ki tudja, mi lesz jövő ilyenkor?! ebben a percben most nem is ez számít és hogy tudjam jó úton haladok, ahhoz, nem kellenek azok a fogadalmak sem, amikről tudom hogy nem tartanám be őket. ahogy jött szembe az éjfél előtti utolsó pillanat mégis nekem szegeződik a kérdés. mit fogadjak meg? megtanulok rendesen bocsánatot kérni? megy valamennyire. nem verem le a hisztim a környezetemen? haladó vagyok.hogy fésülködök minden nap? ez igazán lényegtelen. talán csak azt, hogy megtartom, akit szeretek. igen, ez jó lesz. nem leszek annyira büszke a nagy semmire. és persze lefutom a maratont!