Beköszönt az igazi ősz. Az a hideg reggeles, amikor hirtelen jött, hiába tudtunk róla, mégis váratlanul. A vacogó foggal szaporábbak a léptek a megszokott úton. Délután még néhol napsütéses, ám helyenként szórványos záporokkal tarkított szeles időjárás ez. Ebből jelenleg most a szakadó eső, ami kijut. Ablakon merengve ridegen néznek vissza a ráncolt homlokú pocsolyák. Bérelt helyük van. Sárban cuppogó cipők és színes ernyők. Összehúzott kabátokban a belülről fázó emberek. Lehangolt arcok. Mikor süt már ki a nap? És hiába tudjuk, egy ideig úgy nem süt már ugyanúgy... Kabát és pulóver gombócok mennek el egymás mellett földre szegezett fejjel. Mindenki siet a dolgára. Bárcsak hazaérhetne már és elmenekülhetnének a nyirkos levegőtől és nem kellene a széllel meg az esernyővel küzdeni...
Egy zebra. Egy elhagyott sarok. Ott fordul meg a szél is. Nem barátságos környék. Autók pöfögnek és várják a zöldet, hogy továbbhaladhassanak. Nem mindig számít a hová. A jelzőlámpa tövében megbújt egy kis tavasz. Olyan mintha azon a négyzetméternyi helyen megállt volna az idő és az esernyőt is csak fedezéknek használnák. Kik? Egy férfi és egy nő. A türelmetlenül topogó férfi lábak, két arcot tartó kézben végződnek. Egy rövid csók és hosszú ölelkezés. A második hosszú és szenvedélyes, de megtörik. Majd ismét egymást nézik. Sietve beszélnek pár sort. Szavak nélkül is érthető jelbeszéd. Egy arcsimogatás, amelyben egy aggódó és egy nyugtató tekintet fonódik össze. Lehet talán még 2 percük és majd szétválnak, elköszönnek. Látszólag minden a maga megszokott rendjében halad, haladnak tovább.
Ki tudja lesz e ismét és hogy mikor tudnak lopni az életükből pár percet a másiknak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése