valamikor volt az a bizonyos első szerelem. az imádott, a gyűlölt, az elátkozott, a szidott, a nosztalgikus, a megmosolyogtató. ahol azt sem tudod ki voltál. és emlékszem amikor azt hittem nekem sosem lesz senki igazán, amikor ezt épp utáltam, vagy büszke akartam lenni rá, hogy igen én igazán független vagyok és épp akkor szembe jött. vagyis azt hittem, egészen addig amíg meg nem ismertem Őt. aztán hát Ő sem az volt és jött más és még másvalaki, igazi volt a társasjáték, izgalmakkal, buktatókkal, szupererővel, felhőfutással, de ott valahol, akkor volt amiben elkezdődött és darált magába a nagybetűs élet. még mielőtt... és volt akivel alig beszéltünk, csak felületes dolgokról, aztán néha üvöltöztünk egymással, néha bírtunk normális emberek módjára, kulturáltan is tárgyalni, néha csak az egyetlen létezett, szavak nélkül is ment, míg előfordult hogy egy egész életmesét költöttem pár álomvilágból itt maradt foszlányból, néha képtelen voltam egy mellett maradni akár egy napot is. és most?
...azt érzem, az én életem olyan, mintha egy gyorsított felvételről nézném magamat és másokat. hiszen annyi benne az ébredés, és a már megint reggel, meg a tejeskávé, nevet, mosolyog,morog, jár-kel, rohan, beszél, leír és elfelejt... és annyira szeretném ha lenne az a bizonyos kikapcsolós gomb, mert tudom, hogy nem fogok örökké élni és talán túl sok mindent is szeretnék, de így csak nagyon nehezen lehet megállni, megnyugodni, nem gondolkodni, csupán élvezni a pillanatokat ebben az egynap miért csupán 24 órában. pedig hazaérve mennyire jó, amikor kinyújtózhatok.amikor már nem kerget semmi és nem kell loholnom saját magam után. miközben olyat érzek, érezhetek, amit nagyon régóta nem. valahol egyfajta biztonságot. nem, olyan nem létezik. akkor valami mást. nem tudom. megnevezhetetlen. és ebben nem érzek félbeszakadságot és megtehetem hogy egyszerűen csupán felállok az ágyon annak ellenére hogy tudom hogy a hévben beverem a fejem a plafonba, nevetek, mert az egész történést azon túl is vállalom!
...azt érzem, az én életem olyan, mintha egy gyorsított felvételről nézném magamat és másokat. hiszen annyi benne az ébredés, és a már megint reggel, meg a tejeskávé, nevet, mosolyog,morog, jár-kel, rohan, beszél, leír és elfelejt... és annyira szeretném ha lenne az a bizonyos kikapcsolós gomb, mert tudom, hogy nem fogok örökké élni és talán túl sok mindent is szeretnék, de így csak nagyon nehezen lehet megállni, megnyugodni, nem gondolkodni, csupán élvezni a pillanatokat ebben az egynap miért csupán 24 órában. pedig hazaérve mennyire jó, amikor kinyújtózhatok.amikor már nem kerget semmi és nem kell loholnom saját magam után. miközben olyat érzek, érezhetek, amit nagyon régóta nem. valahol egyfajta biztonságot. nem, olyan nem létezik. akkor valami mást. nem tudom. megnevezhetetlen. és ebben nem érzek félbeszakadságot és megtehetem hogy egyszerűen csupán felállok az ágyon annak ellenére hogy tudom hogy a hévben beverem a fejem a plafonba, nevetek, mert az egész történést azon túl is vállalom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése