croiez-vous

ez a perc nem tarthat el reggelig de kell;
tudom miért álmodom és indulhatok el
és ez másnap, elkísér talán pont elég
hogy délutánra vágyhatom legyen a még

majd holnap itt maradhatsz az alkony után,
az előre képzelt tegnap új hajnalán
rövid napok tűnnek gyorsan, pillanat kép
ez az egész együtt már túlságosan szép

benned minden napom újra is álmodnám
halvány mosollyal az ébredést áldanám
és a percben ha messze vagy és máshol jársz
elhiszem hogy érkezel és vissza találsz

jojo

te reggel én este
de másképp előtte
és nekünk ez jó
feláldozható?

mézes a madzag
rózsaszín látszat
mint egy álmodozó...

Benned a másképp
távoli látkép
nyoma sincs játék
félelem árnyék

a reggel és este
furcsamód szőve
nekünk mi az mi jó?
egy álombolygó...

rózsaszín látszat
mézes madzag
feláldozható!

azt hiszem néha
én tudok róla
de pár jó szóra
változó az ábra

míg reggel az este
itt állva előtte
sosem úgy a jó
áldozathozó

rózsaszín madzag
mézes látszat
leszek én álmodozó...

love in it

valamikor volt az a bizonyos első szerelem. az imádott, a gyűlölt, az elátkozott, a szidott, a nosztalgikus, a megmosolyogtató. ahol azt sem tudod ki voltál. és emlékszem amikor azt hittem nekem sosem lesz senki igazán, amikor ezt épp utáltam, vagy büszke akartam lenni rá, hogy igen én igazán független vagyok és épp akkor szembe jött. vagyis azt hittem, egészen addig amíg meg nem ismertem Őt. aztán hát Ő sem az volt és jött más és még másvalaki, igazi volt a társasjáték, izgalmakkal, buktatókkal, szupererővel, felhőfutással, de ott valahol, akkor volt amiben elkezdődött és darált magába a nagybetűs élet. még mielőtt... és volt akivel alig beszéltünk, csak felületes dolgokról, aztán néha üvöltöztünk egymással, néha bírtunk normális emberek módjára, kulturáltan is tárgyalni, néha csak az egyetlen létezett, szavak nélkül is ment, míg előfordult hogy egy egész életmesét költöttem pár álomvilágból itt maradt foszlányból, néha képtelen voltam egy mellett maradni akár egy napot is. és most?
...azt érzem, az én életem olyan, mintha egy gyorsított felvételről nézném magamat és másokat. hiszen annyi benne az ébredés, és a már megint reggel, meg a tejeskávé, nevet, mosolyog,morog, jár-kel, rohan, beszél, leír és elfelejt... és annyira szeretném ha lenne az a bizonyos kikapcsolós gomb, mert tudom, hogy nem fogok örökké élni és talán túl sok mindent is szeretnék, de így csak nagyon nehezen lehet megállni, megnyugodni, nem gondolkodni, csupán élvezni a pillanatokat ebben az egynap miért csupán 24 órában. pedig hazaérve mennyire jó, amikor kinyújtózhatok.amikor már nem kerget semmi és nem kell loholnom saját magam után. miközben olyat érzek, érezhetek, amit nagyon régóta nem. valahol egyfajta biztonságot. nem, olyan nem létezik. akkor valami mást. nem tudom. megnevezhetetlen. és ebben nem érzek félbeszakadságot és megtehetem hogy egyszerűen csupán felállok az ágyon annak ellenére hogy tudom hogy a hévben beverem a fejem a plafonba, nevetek, mert az egész történést azon túl is vállalom!

van az úgy

talán még nincs túl késő
utolsóból is lehet az első
gyorsan jön-megy a nyári felhő
de egy csepp víz is életmentő

nem kell hogy annyit kérdezz
csak ahogy én Te is érezz

ez ennyi mit adhatok neked
és ha többet nem tudok lehet
csalódás lesz majd az is Neked
nem elég,hogy fogom két kezed

rajtad múlik hogy veszel észre
külön szeretnéd vagy egészbe
testem, lelkem egy- egy részlete
nekem Tied együtt kellene

de kell néha hogy kérdezz
nem elég hogy csak érezz

mert sose menj el úgy mellettem
hogy szavaid meg nem értettem
csak egyedül magamban féltem
mikor ott voltál Te is és velem

és mikor elhagynak a fények
sötétben látni áldás, nézlek
fényre gyúlnak álmodott képek
valóság ez ahova lépek

és mikor néha kell kérdezek
de hagyjad hogy érezzelek!