multum te amabo

nem gondoltam volna, álmomban jártam itt
szédítő fényfelhő ébren is elvakít
kezemet fogva azt mondtad jó lesz ez mind
és alig fogom várni mikor lesz újra a megint

mosolyogva nézve és vártam a napot
állomáson az elinduló vonatot
annyira jó, ez a pont olyan állapot
míg a túl oldalt engem vársz éppen ott

a végre nyár és meleg és a napsütés
séták, árnyékban Duna part, kanyar és
csókod, a víztükör, karcsapás, merülés
két lábbal földön ilyen a repülés?

miként az estébe varázslat festődik
akkor igazán valami elkezdődik
és annyira jó úgy másnapra ébredni
hogy nem kell eközben ebből eszmélni

a liget, a fák, a tó körüli illat
ezen kívül a többi tovább is várhat
néhány napsugár vízcseppben amit adhat
bőrömön érzem ez kell, a pillanat