egy idegen nyüzsgő városban ébredtem.
vagy még álmodom?
a másnapra már otthonosnak tűnő nappali falán lévő hatalmas ablakain keresztül próbálom fürkészni az esti eget, de csak a fények vakító homályában látom elmosódni egy másik üvegről visszaverődő viharfelhőket.
látom a lenti messzeségbe vesző esőt, amelynek nem érezni az illatát és nem látom látom a többi ház tetejét és kéményét. igazán még kéményt sem láttam erre felé, de belátni szembe és jobbra- balra más életképekbe mindenhová. és érzem a várost. a várost, amely sosem alszik... vibrál a kalandvágytól a levegő. és tényleg! ez amolyan álomgyáros egy betondzsungel, ahol mindent lehet, oly sokan vagyunk már, hol elfér az otthoni népesség egyetlen városban és ettől a sokaságtól lehet mindent teljesen szabadon.
ki figyel rád?
de imádom ezt az érzést.
és nem gondolok most bele nyilvánvalóan a tényekbe, hogy itt mi lehet a sorsok veszte... valahol,de lehet akár máshol is a bárhol, csak éljük az életünket, bazi nagy házakat húzunk fel, olyanokat, amelyek mellett lélegzetelállítóan kicsinek érezzük magunkat, azért hogy kápráztassunk, megmutassunk,hogy egymás mellett éljünk és mégis oda lyukadunk ki, hogy a kerülj közelebb reklámáradatban egyre távolabb kerülünk egymástól.
mi értelme ennek?
mi a vonzó mindebbe?
itt lehet ismerni a szomszédodat?
jó ismerni őket?
a kedves párt, akik melletted laknak, vagy a macskás nénit az azt sem tudod melyik emeletről, aki a húszkilós kedvencét szokta terelgetni a liftből a tetőre és vissza? és mi van a fiúval, aki az anyja már patkányszerű kutyáját szokta sétáltatni a Centralban csupán ismerkedés reményében?
és ha valaki eltűnne innen, észrevétlen tehetné mindezt?
otthon ebben a percben hiányzom valakinek?
vagy még álmodom?
a másnapra már otthonosnak tűnő nappali falán lévő hatalmas ablakain keresztül próbálom fürkészni az esti eget, de csak a fények vakító homályában látom elmosódni egy másik üvegről visszaverődő viharfelhőket.
látom a lenti messzeségbe vesző esőt, amelynek nem érezni az illatát és nem látom látom a többi ház tetejét és kéményét. igazán még kéményt sem láttam erre felé, de belátni szembe és jobbra- balra más életképekbe mindenhová. és érzem a várost. a várost, amely sosem alszik... vibrál a kalandvágytól a levegő. és tényleg! ez amolyan álomgyáros egy betondzsungel, ahol mindent lehet, oly sokan vagyunk már, hol elfér az otthoni népesség egyetlen városban és ettől a sokaságtól lehet mindent teljesen szabadon.
ki figyel rád?
de imádom ezt az érzést.
és nem gondolok most bele nyilvánvalóan a tényekbe, hogy itt mi lehet a sorsok veszte... valahol,de lehet akár máshol is a bárhol, csak éljük az életünket, bazi nagy házakat húzunk fel, olyanokat, amelyek mellett lélegzetelállítóan kicsinek érezzük magunkat, azért hogy kápráztassunk, megmutassunk,hogy egymás mellett éljünk és mégis oda lyukadunk ki, hogy a kerülj közelebb reklámáradatban egyre távolabb kerülünk egymástól.
mi értelme ennek?
mi a vonzó mindebbe?
itt lehet ismerni a szomszédodat?
jó ismerni őket?
a kedves párt, akik melletted laknak, vagy a macskás nénit az azt sem tudod melyik emeletről, aki a húszkilós kedvencét szokta terelgetni a liftből a tetőre és vissza? és mi van a fiúval, aki az anyja már patkányszerű kutyáját szokta sétáltatni a Centralban csupán ismerkedés reményében?
és ha valaki eltűnne innen, észrevétlen tehetné mindezt?
otthon ebben a percben hiányzom valakinek?
tippelj...
VálaszTörlés