i love...

egy idegen nyüzsgő városban ébredtem.
vagy még álmodom?
a másnapra már otthonosnak tűnő nappali falán lévő hatalmas ablakain keresztül próbálom fürkészni az esti eget, de csak a fények vakító homályában látom elmosódni egy másik üvegről visszaverődő viharfelhőket.
látom a lenti messzeségbe vesző esőt, amelynek nem érezni az illatát és nem látom látom a többi ház tetejét és kéményét. igazán még kéményt sem láttam erre felé, de belátni szembe és jobbra- balra más életképekbe mindenhová. és érzem a várost. a várost, amely sosem alszik... vibrál a kalandvágytól a levegő. és tényleg! ez amolyan álomgyáros egy betondzsungel, ahol mindent lehet, oly sokan vagyunk már, hol elfér az otthoni népesség egyetlen városban és ettől a sokaságtól lehet mindent teljesen szabadon.



ki figyel rád?
de imádom ezt az érzést.
és nem gondolok most bele nyilvánvalóan a tényekbe, hogy itt mi lehet a sorsok veszte... valahol,de lehet akár máshol is a bárhol, csak éljük az életünket, bazi nagy házakat húzunk fel, olyanokat, amelyek mellett lélegzetelállítóan kicsinek érezzük magunkat, azért hogy kápráztassunk, megmutassunk,hogy egymás mellett éljünk és mégis oda lyukadunk ki, hogy a kerülj közelebb reklámáradatban egyre távolabb kerülünk egymástól.
mi értelme ennek?
mi a vonzó mindebbe?
itt lehet ismerni a szomszédodat?
jó ismerni őket?
a kedves párt, akik melletted laknak, vagy a macskás nénit az azt sem tudod melyik emeletről, aki a húszkilós kedvencét szokta terelgetni a liftből a tetőre és vissza? és mi van a fiúval, aki az anyja már patkányszerű kutyáját szokta sétáltatni a Centralban csupán ismerkedés reményében?
és ha valaki eltűnne innen, észrevétlen tehetné mindezt?
otthon ebben a percben hiányzom valakinek?

habszegfű

ma ez a sóhaj is könnyen száll
miattad mosolyra görbül a száj
miként halkan lépted fejemben jár

ez már a tavasz mi szemembe néz
tudom megvéd engem remegő a kéz
mehetsz bárhova de más ha erre lépsz!

touchdown

én szeretnék boldog lenni
olyan ami a fényképről is sugárzik
az olyanokról, amelyek vonzzák a tekintetet
amire csak rá kell nézni, szavak nélkül...
és egyszerűen egy jóleső melegség tölt el
mert őszintén átjön mindaz, ami szembenéz

szeretnék olyan igazán őrült lenni
nem a részleteket is végiggondolva
hanem hóbortos öntudatlanságba
csak elmerülni a valós képzelet tengerén
csak szeretni Téged, ahogy Te is engem...
és Rólunk szólna majd a mese...
igaz ehhez itt Te is kellenél...

és nem is tudom igazán miért is
de néha félelemből elfog az önzőség
és ilyenkor kell az a szigorú tekintet
ami visszarángat a valóság talajára
és tücsök lelkiismeretként vigyáz
majd nem létezik kérdés azon túl
mennyire szerencsés vagyok...

ha így állunk arra...

annyi dolgot csinálnék másképpen, de nem tudok... és most kicsit néhol összetörve, csipás szemekkel, de büszkén mutatva arcomat a nagyvilágnak és a tavaszi napsugaraknak, (amelyek hol előbújnak a felhő mögül, hol meg vissza, de van már erejük) csak azt nem értem miért is magamnak mondom el, amit annyira jó lenne megbeszélni Veled!

...de talán éppen itt elsőként megtanulhatnék VÁRNI. türelmesen vagy türelmetlenül, az már tök mindegy. csak valahogy el kéne ezt is sajátítanom. nem minden azonnal történik a kívánságomra és még ez ráadásul így is van rendjén. és jó lenne, az a higgadtan gondolkodni tudás. hogy előre lássam a tetteim következményét. és átgondoljak mindent, mint a normális (?) emberek. ( bár efelől vannak kétségek, hogy léteznek e olyanok, vagy érdemes e annak lenni) aztán meg megkaptam már többször, hogy öltözködhetnék jobban is, nem ártana fésülködni gyakrabban, mert a HAJLÉKTALAN KIRÁLYLÁNY-imidzs nem éppen vonzó, vagy nőies. leszokhatnék a mogyoróscsoki evésről az idomaim végett, hogy ne olyan legyen a hasam, mint aki keresztbe nyelt egy egész cipót és az utcán a helyes, vagy épp botrányos emberek megbámulása sem illendő, csak mert idegesítenek, pedig nem ők tehetnek róla... megtanulhatnék végre nem beleszólni mindenbe, elfogadni mások véleményét és leszokni a hisztiről, ami csak azért van, mert épp úgy vélem senki nem figyel rám eléggé. nem én vagyok a világ közepe. és úgy, egészében véve, megváltozhatnék.

... lehetnék tökéletes, szép, akár világosabb, trendibb hajú bige, akinek pengén áll a haja és nincsenek cilámpái és magassarkút is hord, szoknyát és mindig tiszta a cipője és nem mindig mondja ki, amit valójában gondol. lehetnék sokkal toleránsabb, mosolygósabb,csak olyan őszintén, nem álcaként használva, valaki olyasvalaki, aki mindig tudja, mit mondjon, nem halogatja a dolgokat és nem fél önmagától. lehetnék sokkal szorgalmasabb. lehetnék kevésbé önző. lehetnék talán kedvesebb is, kevésbé hangulatfüggő valakiként. lehetnék bármilyen.

LEHETNÉK...

de valahol ha látszólag szeretnék is, igazán mégsem szeretnék. biztosan jobb lenne bizonyos szempontból és biztosan népszerűbb és tökéletesebb lennék. de az már nem én lennék! sajnálattal kell közölnöm így vagyok én.

és hiszek abban is, hogy a nevünk is meghatároz minket. hiszek abban, hogy a nevünk, az a teljesen egyedi szó, amit nekünk, kifejezetten nekünk szántak, akkor is egyedi, ha létezik más is aki ugyanezt a betű kombinációt használja, jellemez minket és örökre ránk nyomja a bélyegét. akárhogy hozza a sors, egyértelműen megtartom ezt a 9 betűt. bár igen, egyszer majdnem feladtam elfelejtve sok mindent, de aztán a sors úgy rendezte, hogy megérthessem a BENNE REJLŐ lényeget és hiszek abban is, hogy semmi sem történik véletlenül. hiszek a végzetben, a sorsban, istenben, aki ott van fent, és néha kihúzza a lábam alól a szőnyeget, néha meg iszonyatos szerencsével áld meg.

korábban, ha megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam nyugdíjas, vagy gazdag, de ma már tudom, BOLDOG semmi mást nem szeretnék csak boldog lenni! és ezt most már eldöntöttem. alapjaiba, ha belegondolok valahol boldog már eleve vagyok, egyszerűen csak az élettől. mert az élet gyönyörű. néha a padlóhoz csap, néha tönkretesz. máskor repülni tanít meg. de mindig van egy pillanat, egy érintés, egy darabka kék ég, ami széppé tesz mindent. nem egy alkalmas pillanatról szól, hanem rengetegről. az egész élet egy hatalmas, múló pillanat...

pillanat, amit szeretni kell! szeretni kell, mert csak egyet kaptunk belőle, és mert megismételhetetlen. mert csak most van lehetőségünk szeretni, élvezni, gyűlölni, tenni, megpróbálni, elvéteni, megcsinálni, megismételni, átélni. de aztán majd nincsen visszajátszás. gyakran második LEHETŐSÉG sincs, csak a kiváltságosoknak, kivételes esetben adatik meg, de ezt gyakran nem vesszük észre, ahogy azt sem hogy választani mindig lehet. máskor viszont ezer és ezer utat járhatunk be. van, amikor egy pillanatot éveknek érzünk. amikor belenézünk a másik szemébe, utazunk. amikor megérint minket, felejtünk. máskor csak szeretnénk önmagunk lenni, egyedül, mások nélkül, és nem tűnik fel nekünk, hogy egész életünkben csakis önmagunk vagyunk

és én ma úgy érzem átléptem azt a bizonyos küszöböt. a kiváltságosakét... ugyanúgy, de mégis máshogyan lélegzem, érzek. vagyok. látok. érintek. tapintok, hallok, gondolok. megint, megint, megint visszatérek... itt vagyok. beszélhetsz velem, de hallgathatunk is EGYÜTT!