Tulajdonképpen szeretem én ezeket a hasznavehetetlen őszi napokat,
amikor halomban áll a világ. Kicsit hanyagul és ez senkit nem zavar.
Kint a falevelek, az emberek a zajok, bent a szennyes, a pormacskák és a
fürdőkádban fekszem a habokat fújkodva. Nem számít mennyi az idő. Várok
is és nem is, türelmetlen türelemmel, miként megfejtem a jelen értelmét
és érzem ahogy a forró víz átjárja testemet. Most érzem csak valóban
hideg volt ma kint. Páravirágot rajzolok a tükörre és a hajszárító előbb
leszárítja mindezt, mint a vízcseppeket a hajszálamról és egyszerűen
vagyok! Örömmel tölt el naivan várni a holnapot... Amikor persze nem
veszem észre, de nem fog változni semmi, nem jön se herceg se ló, mert
azt is tudom, hogy majd együtt kötjük el a mi mesénkben a hercegemmel a
lovat, mert egy egészen más királyság gazdagsága az mi a miénk lehet...
Semmi közöm a szürke realitáshoz. Most mondhatnám hogy sajnálom, de
kicsit sem bánom hogy ez van. A kis lábujjam a talajon marad, csak a
kapcsolat kedvéért de két lábbal őrültség lenne a talajon maradni ebben
biztos vagyok. Szeretem az ilyen napokat, amikor a hűvös reggelben még
látni a napsugarakat és húzom magam után az álmos kávé illatát és
elnevetem magam a Duna parton, mert lényegében fogalmam
sincs egyszerűen semmiről. Szivárvány színben pörög a
mókuskerék.Valahogy velem csak úgy megtörténnek a dolgok és ez igazából
valahol
nagyon szomorú, de így van és megremeg kezem. Az is csak képzelet, hogy
érinted? Te is várod, hogy forrón átölelj? Benned én létezem? Vagy csak
elképzelem hogy el tudsz képzelni?
