mondd mit is mondhatnék Neked?
még álmodnom sem lehetne Veled
ez egy játék amit szült a képzelet
még találkozás előtt kell felejtened
csak egy elképzelt érintés az éjben
homály és a sötétség egy képben
de nem enged el a képzelt világ
minden csupa rózsaszínű virág
és ez nem csak egy percig tart
talán ő tényleg engem akart?
csak egy elképzelt érintés az éjben
homály és a sötétség egy képben
sometimes, sometimes...
és ezen a percen ha túl vagyunk valahogy akkor is azt érzem hogy SZERETNÉM. nem csak jó, vagy lenne, hanem határozott igen. és ahogy álmatlanul forgolódom csukott szemmel, gondolatok nélkül mégis annyira nagyon, jó Beléd ütközni! és néha ilyen is kell. szavakká formálni azokat a gondolatokat, amelyek a nem megfelelő hangsúly ellenére is életre kell hogy szülessenek. értünk.
végül ide érek, eszembe jut, hogy mindjárt itt a karácsony, beleégek ebbe az egészbe, hogy akarnék és nem is menekülni előle. mégis elveszik és nem akarom érezni amikor még ennél is hidegebb lesz, hogy eltelt egy újabb év, hogy nincs napfény, és szánalmasan minden ablaküveg mögött kötök ki, ahol megcsillan egy- egy napsugár és mindenhol a radiátorra tapadva didergek. ilyenkor akaratom ellenére is képes és rám jön a letargia, a nyüszítőroham, az önsajnálat, erőtlenül a bögrémet szorongatva ülök a kanapé szélén, vagy a gurulós székemen, aztán megint kanapé, és a hely változik, de a mozdulat marad. és úgy tűnnek el a percek, ahogy a tej és a kávé szétválaszthatatlan. de nem osztottak olyan képességet, hogy egyszerre lehessek több helyen.
aztán átesem ezen a közjátékon - ahogyan most is - de akkor már akaratlan zúdítottam kétségbe esve magam vetített képben rád. és megolvadhat a jégfalad? ugyan már, hiszen más nem értené, meg nem is kell hogy értse, vannak dolgok amelyekkel mindig csak magunk maradunk és persze mi gondom lehetne és megpróbálok ember módjára viselkedni. és hogy belül mi zajlik? várok tovább... és addig is vissza mászom a rózsaszín felhőmre, ahol lehet szerelmes vagyok? pedig nem kéne, azt vettem észre, hogy az embereknél a szerelem szavatossága hamar lejár, elvakít, de mégis én még sokáig akarnék hinni benne milyen is egyszerűen boldognak lenni. indok nélkül. Veled!
végül ide érek, eszembe jut, hogy mindjárt itt a karácsony, beleégek ebbe az egészbe, hogy akarnék és nem is menekülni előle. mégis elveszik és nem akarom érezni amikor még ennél is hidegebb lesz, hogy eltelt egy újabb év, hogy nincs napfény, és szánalmasan minden ablaküveg mögött kötök ki, ahol megcsillan egy- egy napsugár és mindenhol a radiátorra tapadva didergek. ilyenkor akaratom ellenére is képes és rám jön a letargia, a nyüszítőroham, az önsajnálat, erőtlenül a bögrémet szorongatva ülök a kanapé szélén, vagy a gurulós székemen, aztán megint kanapé, és a hely változik, de a mozdulat marad. és úgy tűnnek el a percek, ahogy a tej és a kávé szétválaszthatatlan. de nem osztottak olyan képességet, hogy egyszerre lehessek több helyen.
aztán átesem ezen a közjátékon - ahogyan most is - de akkor már akaratlan zúdítottam kétségbe esve magam vetített képben rád. és megolvadhat a jégfalad? ugyan már, hiszen más nem értené, meg nem is kell hogy értse, vannak dolgok amelyekkel mindig csak magunk maradunk és persze mi gondom lehetne és megpróbálok ember módjára viselkedni. és hogy belül mi zajlik? várok tovább... és addig is vissza mászom a rózsaszín felhőmre, ahol lehet szerelmes vagyok? pedig nem kéne, azt vettem észre, hogy az embereknél a szerelem szavatossága hamar lejár, elvakít, de mégis én még sokáig akarnék hinni benne milyen is egyszerűen boldognak lenni. indok nélkül. Veled!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)